Felépülünk. Öt felépülő kábítószerfüggő mesél az életéről, a függőséggel való küzdelméről. A teljes film a YouTube-on

hirdetés

hirdetés

Öt felépülő kábítószerfüggő mesél az életéről, a függőséggel való küzdelméről. A 78 perces magyar dokumentumfilm a társadalmi felelősségvállalás jegyében baráti szívességeknek köszönhetően jött létre. Teljes terjedelmében elérhető a YouTube-on.

Mindig másra vágytam, mindig előrébb akartam járni, mint ahol épp tartok

Harminchárom éves vagyok, vidéken nőttem fel, átlagos munkáscsaládból származom. Egyke vagyok, kilenc évet vártak rám a szüleim, mire megszülettem, aztán rám zúdították az összes szeretetüket, féltettek, óvtak mindentől. Igazából elvárták, hogy mindenben én legyek az első, mindenben én legyek a legjobb, nekik nyilván ez én voltam. (…)

Jó képességű srác voltam, kitűnő tanuló az iskolában, jól sportoltam, élen jártam sok mindenben. Szüleim anyagilag rendben voltak, megvolt mindenem, amiről egy gyerek csak álmodhat, mégsem voltam boldog. Mindig másra vágytam, mindig előrébb akartam járni, mint ahol épp tartok. Felnéztem az idősebb korosztályra, a csibészebb fiúkra; közéjük akartam tartozni, és meg is tettem mindent, hogy közéjük tartozzam. Hat évesen már cigiztem velük, amilyen csínyeket meg lehetett csinálni, benne voltam. Nyilván otthon nem ezt mondtam, teljesen mást mutattam; kezdett kialakulni egy kettős élet bennem már egész fiatalon. (Péter)

Boldog gyerekkorom volt egy darabig

Két idősebb nővérem van, 8-9 évvel idősebbek nálam. Én voltam a  kis kedvenc. Mindkét szülőm dolgozott, munkás családban nőttem fel, lakótelepen éltünk Gyöngyösön, de minden évben elmentünk nyaralni. Jó szülinapok voltak, karácsonyok… Nagy a családunk, úgyhogy szinte minden hétvégén volt valahol szülinap vagy főzés, szalonnasütés, kirándulás. Boldog gyerekkorom volt egy darabig. (…)

Hamar fel kellett nőnöm. Gyerek voltam, 13 éves, amikor meghalt az édesanyám. Ezután széthullott a családunk. A két nővérem másik városba elköltözött, ketten maradtunk apuval. Édesanyám volt az, aki a családot összefogta, ez megszűnt egyik napról a másikra. Nagy űr lett hirtelen. (Attila)

Azt láttam a szüleimtől, hogy nekik nagyon fontos, ki mit gondol róluk

Szerintem semmi említésre méltó nincsen a gyerekkoromban. Ami általános iskolából erős emlékkép, hogy mindig második voltam az osztályban, soha nem a legjobb valamiben, mindig a második vagy a harmadik. Volt valamifajta megfelelési kényszerem, hogy jobb legyek, de mindig valaki mögött kullogtam, és viszonyítgattam magam azokhoz, akik nálam jobbak valamiben. (…)

Azt láttam a szüleimtől, hogy nekik nagyon fontos, ki mit gondol róluk. Hogy mit mondanak a szomszédok, a munkatársak, a barátok, a nagymama, a nagypapa… Hogy mások mit szólnak valamihez – ez iszonyatosan fontos volt számukra. Ebből akartam kiszállni többek között, hogy fel tudjam vállalni magam. Nagyon hátráltató mindig azt nézni, hogy ki mit szól, megbotránkozik, kiakad… (Timi)

Szerintem az én szüleim is jól akarták csinálni, aztán úgy sikerült, ahogy

Kőbányán nőttem fel, melós családok laktak ott meg BM-esek. Hasonszőrűek. Rengeteg gyerek volt, a lépcsőházunkban is, minden családban legalább két gyerek. Apám festő-mázoló tapétázó volt, később fegyveres őr lett, anyukám a Zuglói Közért Vállalatnál dolgozott. Egyszerű emberek, sokat melóztak, mi meg nőttünk, mint a gomba. Kvázi ide-oda csavarogtam, kulcsos gyerek voltam, oda mentem, ahova akartam. Rengeteg hasonszőrű srác volt a téren, jó emlékeim vannak. Utólag derült ki, hogy ez az élet azért nem volt annyira normális. (…)

Például becsöngettem karácsonykor a haverokhoz, hogy jönnek-e játszani. Nem jönnek – mondták -, mert karácsony van! És akkor mi van? Az ünnep nálunk nem volt az igazi, volt, hogy fa sem volt. Édesapám ivott, problémás család volt a miénk. A szüleim el voltak foglalva a maguk problémáival. (…) Szerintem az én szüleim is jól akarták csinálni, aztán úgy sikerült, ahogy. (Gábor)

Nehéz megbíznom az emberekben. Félek a csalódástól

Nyomasztó volt a gyerekkorom. A legelső emlékem, amit érzésként fel tudok idézni, az a kiszolgáltatottság. Emlékszem, húsvétkor sírt az édesanyám, mert apa nem volt jelen az életében, egyedül érezte magát. Odamentem hozzá, megöleltem, adtam neki csokit, amit én kaptam, és vigasztaltam: ne sírj, itt vagyok. (…)

Hiányérzetem volt gyerekkoromban mindig mindennel kapcsolatban. Édesanyám túlszerető volt nagyjából három éves koromig, nagyon féltett mindentől. Aztán munkába kellett állnia; akkor úgy éreztem, hogy elhagyott engem. Hiányzott a törődés. (…) Azután, hogy ő munkába állt, állandóan máshol voltam, állandóan alkalmazkodnom kellett, és úgy próbáltam élni az életemet, hogy a legkisebb feszültséget, problémát okozzam azoknak, akiknél vagyok. Kiszolgáltatottnak éreztem magam. (…) Gyűlöltem a szeretetet, mert azt jelentette, ha megszeretek valakit, abban csalódni fogok. Ezért nehéz megbíznom a mai napig emberekben. Félek a csalódástól. (Gábor)

A stresszkezelés zsákutcái, avagy édeskeserű függőségeink

A bor által az lehettem, aminek képzeltem magam. Pia – Egy lovesztori

hirdetés

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás