„Figyelj, nem akarlak megsérteni, de le kéne fogynod!” Eliza jegyzete
Helló! Eliza vagyok. 134 kiló. És nem eszem napi egy kiló édességet.
Fontosnak éreztem tisztázni már az elején, mert a legtöbb ember automatikusan erre gondol. Ha te nem ilyen vagy, bírlak. Ha valaki fél éve azt mondja nekem, hogy nyíltan fogok erről beszélni, kinevetem és ideges leszek. Mégis ki az az őrült, aki nyíltan mutogatja a hátrányosságait? Nos, úgy tűnik, én vagyok az az őrült.
Amióta az eszemet tudom, volt súlyfölöslegem. Kilencévesen inzulinrezisztenciával diagnosztizáltak, idén pedig kiderült, hogy szívbetegségem is van, illetve az IR továbbra sem tűnt el. Sok diétát kipróbáltam. Számoltam kalóriákat, attól ideges voltam. Betartottam a kórház (!) által írt diétát, attól rosszul voltam. Próbáltam nem enni, attól elájultam. Kipróbáltam, hogy csak bizonyos ételeket eszek, másokat nem. Emiatt valamiből túl sok lett a szervezetemben, valamiből pedig hiány alakult ki. Amivel az évek során kibékültem, az a 160 grammos szénhidrát diéta volt, az szinten tartotta a súlyomat. Rengeteg mozgásformával volt dolgom. Balett, úszás, foci, torna, különféle kortárs táncok, bicikli, edzésprogramok, túrázás. A térdem tönkrement, a bokám szintén nem az igazi, ahogy a gerincem sem. A pulzusom nappal akár 160+ is lehet, este pedig 40 alá is mehet. Kipróbáltam különféle „csodaszerként” reklámozott fogyiszert, mondanom sem kell, hogy nem használtak. Ruhát alig találok magamra, ha pedig találok is, a legtöbb nem tetszik, mert más stílusú ruhákat gyártanak kövér és sovány emberekre (komolyan!). Ha találkoztam emberekkel, csak nagyon kevesen állták meg, hogy ne beszéljenek a súlyomról.
Mutatok példákat:
Én: Szia, Eliza vagyok, és….
Ő: Szia, XY. Figyelj, nem akarlak megsérteni, de le kéne fogynod.
Vagy még egy:
Ő: És miket szeretsz csinálni?
Én: Hát szeretem a könyve…
Ő: Gondolom fára nem mászol. És miket eszel amúgy?
Az iskolában sokan csúfoltak, én voltam Hagrid, víziló, sertés, bálna stb. A Hagrid mondjuk elég kreatív volt, azért plusz pont, mert imádom a Harry Pottert. Van azért előnye is a dolognak. Az emberrablók kétszer átgondolják, hogy valóban engem akarnak-e elhurcolni, és a tornádók se kapnak fel könnyen.
Érdekesen alakul az életem a 21. században, ahol elvileg az elfogadás már nem jelent gondot, és terjed a #bodypositivity meg a hasonló szlogenek. A valóságban ez úgy néz ki, hogy magyarázkodnod kell azért, aki vagy. Miért vagy kövér? Miért mondod ezt? Miért hordod ezt? Miért csinálod azt?
Sokáig azt hittem, a sovány embereknek tökéletes az életük, mert nem kell magyarázkodniuk. Ha lefogyok, én leszek a legtökéletesebb, legszerethetőbb ember a világon. Van sovány ismerősöm, akit szintén csúfoltak. Van sovány szívbeteg ismerősöm. Van sovány egyedülálló ismerősöm. Van sovány szomorú ismerősöm. Van sovány cukorbeteg ismerősöm. Erről ennyit. Ha abszolút nincs közös témám másokkal, nem gond, a súlyomról mindenki tud beszélni, és mindenki okosabb ezt illetően. Két kezemen meg tudnám számolni azokat, akiket nem érdekel, hány kiló vagyok. És nagyon hálás vagyok ezeknek az embereknek, amiért elfogadtak, és nem azt mondták minden alkalommal, hogy másnak kéne lennem, mert most rossz vagyok.
Ne értsetek félre, én is szeretnék fogyni, és nehéz együtt élni ilyen sok kilóval, de mindig azt hallani, hogy „fogyj le!”, és közben nincs egy biztos módszer, ami garantálná az eredményt, mert valaki erre esküszik, valaki arra, valaki semmire, az marha nagy szívás. Ez olyan, mint… ha neked azt mondanák, hogy oldd meg ezt a 20 ismeretlenes egyenlet. Talán meg tudod. Talán nem. Talán így, talán úgy. Talán marha sok matekot tanulsz, és akkor se megy. Talán elég pár nap gyakorlás, és sikerül. Nem vagyunk egyformák.
A legtöbb tanács, amit az emberek adni szoktak, hogy ne egyek annyi édességet (eleve nagyon ritkán eszem, de mindegy), menjek futni (nagy súly esetén NEHOGY!), ne egyek semennyi szénhidrátot (IR-es bele is halhat, csak mondom), és ne legyek olyan antiszociális, szerezzek barátokat (hogy ennek mi köze bármihez, jó kérdés).
Hosszú évek mentek el arra, hogy kínoztam magam akár túlsportolással, akár éheztetéssel, eredménytelenül. Azért írom ezt le, mert talán valaki a képernyő túloldalán hasonlókkal küzd. Rengeteg nap telt el úgy, hogy próbáltam megfelelni az elvárásoknak. Küzdöttem azért, hogy végre ne az legyen a beszélgetések tárgya, hogy hány kiló vagyok, hanem egyáltalán, hogy KI VAGYOK ÉN. Azt akartam, hogy többnek lássanak, mint egy adat a mérlegen. Éreztem a megvetést, a sajnálatot a szomszédok, ismerősök, sokszor rokonok szemében is, és ez fáj. Akármilyen betegséget kaptam el, azt mondták, semmi bajom nem lenne, ha sovány lennék.
Eközben sovány emberek, akik szintén betegek: AM I A JOKE TO YOU?
Aláírom, nem egészséges ez a sok kiló. De nem lehet mindent ráfogni a súlyra. Sosem ettem túl sokat. Sokszor étvágyam sincs, és csak azért eszek, mert már fáj a gyomrom az éhségtől. Ja, és ha nem eszek, lemegy a vércukrom, és elvesztem az eszméletemet. De lehet arról beszélni, miért eszek annyit.
Tudod, milyen az, amikor állandóan azt hallod vissza, hogy valami rossz benned? Ha mindig azt hallod, milyennek kellene lenned, nem azt, hogy milyen vagy? Miért kell magyarázkodnunk azért, akik vagyunk? Kövér vagy? Oké. És amúgy van kedvenc könyved? Szemüveges vagy? Rendben. Van kedved megnézni egy filmet? Sötét a bőröd? És hallottad Ariana Grande új számát?
Vagy valami ilyesmi.
Nem akartam Hagrid lenni.
Az emberek röfögtek és nevettek a közelemben. De tudjátok mit? Így visszatekintve örülök neki. Mert elértem, hogy az emberek nevetni tudjanak. Erre kevesen képesek.
Igen. Hagrid vagyok. A Roxfort kulcs- és háztájörzője. Aki nem ismerné őt:
„(…) magasságban egy átlagos ember kétszeresét tette ki, széltében pedig legalább öten elfértek volna a bőrében. Egy szó mint száz, a jövevény tűrhetetlenül nagy volt. És a külseje… A hosszú csimbókokban lógó fekete haj és szakáll mögül szinte ki se látszott az arca; a tenyere akkora volt, mint egy kukafedél, bőrcsizmás lába pedig egy pár növendékdelfinre emlékeztetett.”
Ennek fényében kezdjük ezt a bejegyzést újra, oké?
„Nocsak. Szerbusz. Te biztos te vagy. Szerbusz, te. Én Rubeus Hagrid vagyok. És a barátod leszek, ha tetszik neked, ha nem. Mert cudarul bánt veled a sors, ha nem is tudod még. És barátokra lesz szükséged.”
A nyitókép a szerző tulajdona
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
