Gazdálkodj okosan az időddel is! Limpár Imre tanácsadó szakpszichológussal beszélgettünk
Korunk általános problémája az időzavar. Nincs (elég) időnk a szeretteinkre, a háztartásra, s végképp nincs minőségi időnk magunkra. Ahelyett, hogy az idő nekünk dolgozna, egyszerűen kicsúszik a kezeink közül. Rohanunk, kapkodunk, halogatunk, elúszunk a teendőkkel… A jelenség főleg a nyugati – urbánus – társadalmakat sújtja. Nem véletlen, hogy az időgazdálkodás mára önálló tudományággá nőtte ki magát. A téma egyik hazai szakértője Lélekhajó rovatunk szerzője, Limpár Imre tréner, tanácsadó szakpszichológus.
Az időgazdálkodás kissé elvont fogalom, a menedzserekre asszociálok a szó hallatán. Pedig az idejét mindenkinek be kell tudni osztani valahogy. Sokfélék vagyunk, sokféle elfoglaltsággal – léteznek általános időgazdálkodási praktikák, ha úgy tetszik szabályok?
Egyetlen főszabály létezik szerintem, ez pedig az, hogy az idő valójában egyenlő az élettel. Ezt egy Benjamin Franklin idézettel példázom már évek óta, bárhova is hívnak előadni a témában:
„Szeretik az életet? Akkor ne pazarolják az időt, hiszen ebből tevődik össze az életünk!”
Az már fél siker, ha ennek a lényegét megértjük. Teljesen máshogy hat az a kérdés, hogy mivel töltsem a következő fél napomat, mint az, hogy mivel töltsem a következő fél napban az életemet? Ez a kulcs szerintem. Manapság a nők várható élettartama 78, a férfiaké 71 év. Ha 75-ös átlaggal számoljuk, egy élet 27375 napból áll. Nagyon nem mindegy, hogy a legnagyobb kincsünket, az életidőnket mire fordítjuk.
Az időgazdálkodás a felgyorsult életritmusra, rohanó életmódra próbál választ adni. Mióta létezik ez a diszciplina?
Kétség kívül az időgazdálkodás, mint fogalom annyira új, hogy szinonimánk sem nagyon van rá; kimértnek, mesterkéltnek hat, olyasminek, ami tőlünk távoli. Az időgazdálkodás eleve pontatlan meghatározás, mert az idővel valójában nem lehet gazdálkodni. Az időhöz való viszonyulásunk módját tudjuk átalakítani. Említenék egy példát. Nemrég felkértek egy előadás megtartására az alábbi témában: „Mit tehetsz azért, hogy végre ne folyjon ki az idő a kezeid közül?” Ez egy érdekes paradoxon, mert úgy hat, mintha az idő bármikor is a kezünkben lett volna. Nem, soha nem volt a kezünkben, mert az idő természeténél fogva csak telik-telik. A kulcs abban van, hogy mit kezdünk egy nap 1440 percével. Mennyi percre tudjuk szívből azt mondani egy nap végén, hogy igen, azokban a pillanatokban, órákban igazán éltem, legyen szó munkáról, szórakozásról vagy épp egyszerű rutinfeladat végzéséről. Visszatérve a kérdésre: a XX. század vége felé kezdték el egyre jobban felkapni önálló témaként, amennyire látom, addig például az önsegítő könyvek közül is inkább csak egy-egy fejezet szólt az időgazdálkodásról. Ma már szakirodalmak egész hada áll az érdeklődők rendelkezésére, magyar nyelven is.
Talán nem veszi zokon, ha elárulom: időgazdálkodási megfontolások miatt ön kizárólag hétfőn és kedden olvassa az e-mailjeit, és ezeken a napokon válaszol rájuk. Bevált ez a módszer?
Az utóbbi évek egyik legjobb döntése ez volt a saját életemben. Néhányan ugyan megsértődtek, mert szemtelen pimaszságnak gondolják ezt az elhatározásom, de ez benne volt a pakliban. Az életünk védelme az elsődleges. Hálát érzek azokért a nyugodt napokért, amiben szerdától vasárnapig részem van. Az igazán fontos ügyekben elérnek telefonon, a többi „halaszthatatlan, itt és most ügy”, pedig érdekes módon eddig mindig kibírta, hogy csak hétfőn reagáljak rá. Önmagam kontrollálása volt kezdetben a legnehezebb, hogy ne lépjek be a levelező rendszerbe, hiszen minden és mindenki erre csábít, elég, ha az okos telefonok fejlesztéseire gondolunk.
Az időgazdálkodás egyik alapkritériuma, hogy az ember jól tudja súlyozni a feladatait, ne ússzon el. Nem mindig könnyű a fontossági sorrendet felállítani. Milyen vonalon érdemes elindulni?
Gyakran keresnek meg azzal, hogy adjak egy tökéletesen működő, de legalább egy elég jó időbeosztást. Sajnos ez nem így működik. Ami az egyikünknek maga a Kánaán, a másikunknak a pokol lehet. Szakmák között is óriási különbségek vannak. A fontos, hogy a saját stílusomat tudjam, pontosabban merjem kialakítani. A baj az, hogy a legtöbben nem mernek változtatni, mert félnek a feléjük zúduló elvárásoktól. „Jaj, mit fognak szólni!” típusú gondolatok sora jön fel bennük ilyenkor. Egy feladat, vállalás végső sikerét általában az összidőráfordítás 20 százaléka adja ki. Az egyik titok, hogy ezzel a kritikus 20 százalékkal kell kezdeni. Ez pedig fellelhető.
Sokszor halljuk, általában idősektől, hogy kevés időt töltöttek a családjukkal, a gyerekeikkel a munkájuk miatt, s ezt általában bánják. Nagy kihívás a család és munka közötti egyensúlyt fenntartani…
Erre akár egy külön beszélgetést is szánhatnánk, mivel annyira komplex téma. Klónozni nem tudjuk magunkat, ezért meg kell határoznunk, ki az, akivel bizony mindenképp szeretnénk közös minőségi időt. Nem azért, mert kell, vagy mert úgy illik, és mert ez így szokás, hanem mert szeretnénk, mert ez jön a szívünkből. Van erre egy gyakorlat, ami jó tükröt tart általában. Képzeljük el, hogy holnap este éjfélkor meghalunk, tehát lesz valamivel több, mint 24 óránk. Mivel töltenénk ezt az egy napot? Kivel kapcsolatban éreznénk megbánást, ha nem beszélnénk vele, ha nem mondanánk el neki még valamit. Ne feledjük, soha nem tudhatjuk, mennyi van hátra. Figyeljünk lelkünk ezen késztetéseire!
Elcsépelt közhelynek hat, hogy az embernek arra van ideje, amire időt akar szánni. Az emberek többségét a megélhetés, a munka hajtja, sok minden ennek rendelődik alá. Hogyan lehet lazítani az anyagi kényszeren? Sokan érzik úgy, hogy kényszerpályán mozognak.
Mindenki olvassa el George S. Clason: Babilon leggazdagabb embere c. kötetét, sok kérdésére fog választ találni az egyes fejezetekben. A tényleges válaszom az, hogy szerintem mindannyiunk életében rengeteg időrabló dolgot találunk. Olyan apró szokásokat, nüanszokat, melyek heti szinten órákat vesznek el tőlünk. Ha ezen időrablókat sikerül azonosítani, egy csapásra megváltozhat az életünk, feltéve persze, ha fel is vesszük a harcot velük.
Mit tehetünk annak érdekében – akár önvizsgálat szintjén, akár munkaerő-piaci szempontból -, hogy a munka öröm, ne pedig kényszer, daráló legyen?
Két szokás azonnali felszámolását javaslom: a panaszkodásét és a magyarázkodásét.
Nézzünk csak kicsit körül! A legtöbben lépten nyomon arra figyelünk, mi hiányzik, mi nincs meg, nem pedig arra, mi mindenünk van, vagyis panaszkodunk. Ha pedig épp szüneteltetjük a panaszáradatot, egy-egy felmentő magyarázkodással áttoljuk a felelősséget másra. A változás ott kezdődik, hogy kimondjuk: az a helyzet, amiben éppen vagyunk – hangozzék ez most tőlem bármilyen kegyetlenül is – a mi felelősségünk, csak rajtunk múlik, ki tudunk, akarunk-e lábalni belőle. Nem a főnökön, nem a kollégán, az aktuális kormányon, nem az anyóson, nem a házastárson.
A stresszes, rohanó élet a párkapcsolatokat is rendre kikezdi. Nehéz összehangolni a feladatokat, vagy a felek egyszerűen elmennek – stílszerűen elrohannak – egymás mellett. Egy párkapcsolatban fontos a minőségi közös idő, a feladatok arányos elosztása. A férfiak vagy nők következetesebbek ebben a kérdésben?
Nézze, az a sztereotípia, hogy a nők igénylik többször a minőségi időt. Szerintem azonban nem ez a dolog veleje. A lényeges inkább az, együtt határozunk-e az életünkről vagyis az időnkről, vagy külön-külön. Szerintem egy házasság, vagy együttélés ott kezdődik, hogy nem a két egyén határozza meg az egyéni időbeosztását, amit aztán próbálnak összefésülni – sokszor kevés sikerrel -, hanem közösen viszik az életüket. És szánnak időt a kapcsolatra! Egy sok éve együtt élő pár is randizzon újra és újra egymással, ha egy közös félnapot, közös napot elcsípnek a havi beosztásukból. Legyen az csak az övék, kapcsolják ki a telefont, a netet, bízzák másra ez időre a gyerekeket. Amikor 80 évesen visszanéznek majd az életútjukra, ezekre a napokra fognak a legörömtelibben visszagondolni. Ha egy személyes példát megenged: édesapám hosszú évek óta nyugdíjas, és akár kimondjuk, akár nem, eljön a nap, remélhetőleg minél később, hogy már nem lesz közöttünk. Most azonban még megtehetjük, hogy havonta-kéthavonta egy apa-fia napot tartunk. Sokszor nehéz megoldani, hiszen a munka, az elvárások, a kötelezettségek szétszakítják az embert, de tudom, ezek a közös pillanatok olyan emlékként épülhetnek be a lelkünkbe, melyek igazi erőt adnak. Mondhatnánk, hogy nincs időnk. Ez a legtöbb ember leggyakoribb kifogása, de ahogy az imént említettem, hagyjuk a panaszkodást, a magyarázkodást, a kifogásokat, s inkább cselekedjünk!
Kisgyerekes anyukaként van rálátásom a szülőtársaimra: általános probléma, hogy kisgyerek(ek) mellett a szülőknek nincs idejük feltöltődni. Valahogy mintha nem is sikerülne időt szakítani erre… Hogyan lehet ezt a dolgot helyretenni?
Sok szülő rosszallását kiválthatom a következő mondatommal, de nézzük meg a hatást: szerintem a szülő nem azért van, hogy szórakoztassa a gyerkőcöt. Rengeteg szülőnél látok ilyen tendenciát. Jó néhányan a gyerek köré építik az életüket. Bocsánatot kérek, de ez a gyereknek sem lesz jó, ugyanis nagy teher. Aztán tizennégy év múlva majd csodálkoznak a serdülő fiukkal vagy lányukkal kapcsolatban, s nem fogják érteni, hol rontották el. Hadd meséljek el egy nem olyan rég történt esetet. Egy kollégával önismereti csoportot indítottunk. Egy négy gyermekes anyuka azon dilemmázott, megteheti-e, hogy eljöjjön rá, hiszen neki a gyerekek mellett a helye. A csoport havi egy szombati napot jelentett. Végül belátta, hogy az egész családnak lesz jó, ha ő feltöltődik, gazdagodik, mert ez kisugárzik a hónap többi napjára is. Sokan nem képesek erre, robotolnak, míg végül a szervezet majd vagy így, vagy úgy, de jelez, például egy betegség formájában.
Ha már a kamaszkort említette… Az Y és Z generációként emlegetett fiatalok életét rendesen kitöltik a világháló és az okos kommunikációs eszközök nyújtotta lehetőségek. Hogyan venné rá kamasz gyermekét – ha lenne -, hogy ne a gép előtt üljön folyton vagy ne a mobiltelefonját babrálja?
A kérdés kapcsán a „rávenni” szó ütötte meg a fülemet. Nem vagyok benne biztos, hogy egy szülőnek a serdülő gyerekét bármire is rá kellene vennie. Az előzmények persze fontosak. Van-e például a fiatalban kötelességtudat vagy sem? De ez most messze vezetne… Jó pár évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy megszabadulok a tévétől. Nincs. Pusztán ezzel a döntéssel heti tíz-húsz óra szabadítható fel. Egy serdülő hihetetlenül érzékeny a mintákra és a modellekre, ami körülveszi, ami áthatja az életét. Az fog számítani, szülőként milyen szokásaim vannak, mit teszek nap mint nap, nem az, mire akarom őt rávenni, és miről akarom lebeszélni. Utóbbi nem fog sikerülni.
Ha megbíznák önt azzal, hogy készítsen egy általános, ideális időbeosztást, hogy nézne ki ez a táblázat? Milyen időtöltések szerepelnének benne?
Egy dolgot mindenkinek kötelezővé tennék: az énidőt. Heti minimum két-három óra, de inkább fél- vagy egy teljes nap. Akkor legyen önmagával, nézzen rá az életére, ténylegesen töltődjön fel. Az énidőt persze védeni kell. Tegyük fel péntek este van az énidőm 18-21 óra között, akkor ezt írjam be a naptárba; s ha valaki felhív azzal, hogy ráérek-e péntek este, akkor erre az lesz a válaszom, hogy ne haragudj, van egy fontos találkozóm, nem érek rá. Mert ennek minden szava igaz: az énidő találkozás önmagunkkal.
Ön jól gazdálkodik az idejével?
Köszönöm a kérdést – a hóhért akasztják… Úgy érzem, már tudom, mi a saját életemben a lényeges és fontos közötti különbség. Ma már habozás nélkül a lényegest választom, a fontos ráér, a nem fontos dolgok pedig megvárnak. E szerint az elv szerint élek. Néha persze nehéz, mert az ilyen szemléletben akad kegyetlenség is. Az idő az életünk, és mivel itt nem úri hóbort miatt vagyunk, hanem hitem szerint mindannyiunknak küldetése, dolga van, így az időnket védeni kell, ugyanis azért vagyunk, hogy a dolgunkat tegyük, legyen ez egy szakmai hivatás, egy önkéntes misszió vagy a családunk védelme.
Mire nem volt ideje már régóta?
Szépirodalom. Ez hiányzik a legjobban. Átlagosan heti egy könyvet olvasok el mostanában, de ezek inkább szakmai, félszakmai művek, és be kell vallani, jó lenne néha egy jó regényt vagy novellát, netán verseskötetet is fellapozni.
Mi a kedvenc időtöltése?
Az emlegetett énidő a kedvencem. Mivel sokat dolgozom szombaton, az úgynevezett „szeretem szerda” az én erőforrásnapom. Ilyenkor megkérdezem magamat, mihez lenne kedvem, és azt teszem. Tervező típus vagyok, számomra a tervezés mindig nagy szenvedély volt. Van egy kedvenc Lincoln gondolatom:
„A jövőben az a jó, hogy nem egyszerre, hanem naponként érkezik.”
Nincs is annál szebb, mikor megadjuk magunknak azt az illúziót, hogy a naponként érkező jövő kizárólagos urai mi vagyunk.
Limpár Imre korábbi írásai közül az alábbiak foglalkoztak az időgazdálkodás témakörével
Hogyan gazdálkodj okosan az időddel? 20 hasznos tipp, ami segíthet! >>
Amikor eljön az óra >>
Ha lepereg előtted életed filmje >>
Az áramszünetről kicsit másképp >>
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
