Gérard Philipe, a gyöngédség arca

Amikor Gérard Philipe, Franciaország filmes bálványa 37 éves korában, 1959-ben meghalt, a franciák szívében megborzongott valami fájó, távoli tangóharmonika muzsikája. Hisz a háború utáni megkopott érzékű, elfáradt álmú Párizs benne találta meg az elfeledettnek hitt szépséget, életkedvet és kamaszosan szemtelen ragyogást. Ami akkor élni segített.

Gérard Philipe 1946-ban esdeklőn bekopogtatott a mozivászonra, mint Miskin herceg Dosztojevszkij Félkegyelműjében, és attól kezdődően felragyogott egy szomorúan szép, játékosan pajkos arc Párizsban, ami kikerült a lányszobák szekrényajtajainak belsejére, és amikor a Latin negyed utcáira kibámult egy fiatal lány, ujjaival erősebben markolt bele a függönybe, mert a színészt gondolta oda a járdára, hátrafésült hajjal, fölhajtott gallérú ballonkabátban.

Oriana Fallaci írta róla: „Csak rá kell nézni, máris gyöngédség fogja el az embert. Talán szenvedő, elkényeztetett gyermekhez hasonló külseje az oka, talán ragyogó szeme, amely hol világfájdalmas, hol meg hideg és kíméletlen, akár egy ítéletvégrehajtóé, talán fanyar, elkényeztetett arisztokrata megjelenése.”

René Clair azt állítja: „Gérard Philipe az intelligencia csodája.”

Milliók imádták, ezerarcú ifjú ördög volt. Ha kellett, akkor a féktelen tempójú, lehengerlően bájos, mégis férfias Tulipános Fanfan, vagy éppen a Test ördögében a bűnös vágyak angyali démona, de nemzedékek az ő arcára, elesettségére és szépséges szomorúságára emlékeztek, ha föl akarták idézni a tragikus sorsú festőt Amadeo Modiglianit. A Montparnasse 19 című filmben Anouk Aimée-vel az önfeláldozást rajzolták a filmvászonra, Modigliani gyötrelmes szorongásait amiatt, hogy nem tud megfelelő körülményeket teremteni annak, akit a világon legjobban szeret.

Viszont Gérard Philipe megtalálta azt, aki megerősítette önzetlenül az önbecsülését, aki visszaigazolta ragyogó tehetségét és munkája értelmét.

Minden férfi önzésének elfogadása a legnagyobb önfeláldozás a nőktől.

Anne Nicol Navaux volt a nő, aki Gérard Philipe előkelő tükre lett, amiben szépnek és tehetségesnek láthatta magát a színész. És Anne Nicol Navaux volt az, aki az orvosok kérésére, miután májrákot állípítottak meg a Bunuellel forgató Gérard Philipe-nél, nem árulta el, hogy már csak hónapjai vannak hátra. És az ő sötét kendőjét simogatta a Földközi-tenger felől fújó vigasztalan szél, amikor Gérardot eltemették Cannes melletti szülőfalujában.

Aztán néhány évvel később Anne Philipe könyvet írt férjéről, amelyben ez olvasható:

„Az egész világot hazugságra bírtam volna egyetlen mosolyodért, azért a tűnő mosolyért, amely rám sugárzott, amelyet szerettem volna fogva tartani, magamhoz szorítani, és amely ma is kísért, amely olyan tiszta volt, mint a hó, és olyan szép, hogy egyetlen pillanatot sem akartam elveszíteni belőle.”

Egyetlen pillanatot sem. Ez a mondat különös fényűvé válik most, amikor holdszínű ékszerekkel lesznek teledobálva a temetők. A gyertyákat eltakarjuk a szél elől a tenyerünkkel, és az élet még ott táncol az arcunkon.

Élünk, és ne akarjunk elveszíteni egyetlen pillanatot sem.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

4 × 5 =

hirdetés