Greta és Boyan, avagy a füstje meg a lángja
Terjed a neten egy kép Greta Thunbergről és Boyan Slatról. Most állj meg, kérlek, az olvasásban, és válaszolj őszintén a kérdésre: hallottál-e Greta Thunbergről, tudod-e (vagy legalább sejted-e), mivel foglalkozik, mondhatnám úgy is: miről híres? No és mi a helyzet Boyan Slattal? Ha láttad a képet, akkor tudod. Ha nem, akkor… nos, nem valószínű. A kép célja sokak szerint a két ember – ezáltal a két „oldal” – szembeállítása. Vagy-vagy. Holott hasznosabb volna „és”-ben gondolkodni!
Manapság minden a hírnévről szól. A védikus megközelítés szerint: a káma (kamini), az érzéki vágyak korából átléptünk a pratistha korszakába. Míg korábban az volt a fontos, hogy az érzékeknek megadjunk mindent, gondoljunk csak a háború utáni konjunktúra alatti hatalmas lakomákra, illetve a szexuális forradalom őrült „mindenki-mindenkivel-mindent” szakaszára, most a hírnév, a becsvágy került előtérbe. Eszközként itt az internet, a közösségi oldalak, a fényképszerkesztő programok… mindenki „híres lehet egy negyedórára”. Bárki írhat, posztolhat, követőket szerezhet, lényegében akármivel.
Régen (nagyon régen!) nagy dolog volt tanítónak lenni, olyannak, akinek követői vannak.
Még gyermekkoromban járt nálunk egy vietnami ismerős, ő mesélte, hogy az ő gyerekkorában nem úgy lett tanár-tanító valaki, hogy papírt (jogosultságot) szerzett, odatették a katedrára, a tanulók meg azt kapják, amit ad, ha tetszik, ha nem, ha értékes, ha nem. Akkoriban egy tanár, egy tanító úgy „építette fel” a tanítványi csoportját, hogy megkapta a lehetőséget, hogy tanítson, viszont a teljesítménye alapján vagy követték, és keresték a társaságát, vagy nem. Onnan lehetett tudni, hogy valaki jó tanító, hogy a diákok az ő óráit látogatták nagy létszámban. Ehhez képest ma mennyi kell ahhoz, hogy „követőink” legyenek? Elég egy-két video-poszt akár a lábszőrtelenítésről, akár a helyes macskasimogatásról, és hopp, máris sztárok vagyunk, követőkkel.
Tudomásul kell vennünk, hogy ma ilyen energiák közt élünk. Régen a falunak volt egyetlen kisdobosa, akinek a tiszte volt a híreket kidobolni. Ma mindenki dobol, trombitál, dallamkürtöl. Bele is zsibbadunk, bele is fásulunk. És rengeteget veszítünk, mert ekkora hangzavarban bizony könnyen elvesznek az értékes szavak.
Amit pedig végképp nem lehet: csendben alkotni, feltalálni, fejleszteni, aztán várni, hogy valakinek majd feltűnik, hogy itt született valami értékes. Kell a valódi értékteremtés. Kell, hogy valaki (lehetőleg minél többen!) ténylegesen csináljon is valamit. Kell Boyan Slat, mint egy falat kenyér, hiszen szavakból nem építünk várat! Kellenek, jobban mint valaha, a hétköznapi hősök. Akik megteszik, amit tudnak, és utána nem posztolják ki, hogy „adtam valakinek egy papírzsepit, ugye milyen jó fej vagyok?”.
Kell viszont a láng mellé a füst is, amely messziről jelzi a tüzet.
Szükség van – mégiscsak – a jótettek kihirdetésére, legalább két okból. Az egyik, hogy szerezzen egy-két kellemes pillanatot az olvasónak, csöppentsen egy kis reményt, hogy azért jó dolgok is történnek. A másik, hogy példát mutasson, ötletet adjon. Hiszen sokkal több a jó szándék ebben a világban, mint amit ma tettekre váltunk, és sok esetben azért, mert hiányzik az ötlet. Ha pedig valaki kitalál valami értékeset, azt miért ne vehetné példának más?
Annak, aki „láng” típus, egyszerűen nincs kapacitása arra, hogy marketingelje magát. Sok esetben a személyisége sem olyan. Azaz nem is menne neki. Ahhoz nem ért. Ellenben ott a szakterülete, ahol „lángol”. Kellenek a „füst” típusú személyiségek is, akik pedig abban jók, hogy hallassák a hangjukat, úgy, hogy a világ minden csücskében meghallják.
Nem egymáshoz kell hasonlítani őket, nem azon kell vitatkozni, hogy vajon Greta Thunberg tevékenysége az értékesebb vagy Boyan Slaté. Ki-ki teszi azt, amiben jó. A lényeg az, hogy mi az, amit tesznek. Mi az eszme, mi a cél. Hogy bolygónkon nem folytathatjuk az életet a „régi iskola” szerint, az nyilvánvaló. Ők mindketten azon dolgoznak, hogy jó irányba történjenek változások. Ez a lényeg, és nem a keresőmotorok találatainak száma.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
