A szelfi „egyfajta bizonyíték arra, hogy az, akinek látni szeretnénk magunkat, létezik.” Gyarmati Lili fotóművész kifejező önportréi a karantén időszakáról. Interjú
Más lehetőség híján önmagát fotózta Gyarmati Lili a karantén alatt, aki most végzett a londoni művészeti egyetem, a University of the Arts London (UAL) posztgraduális fotószakán. A sorozatot beválogatták a New York-i International Center of Photography COVID-19 tematikájú kiállítására is, de diplomamunkaként is bemutatják az egyetem tárlatán. A fiatal fotóssal beszélgettünk, aki a női szerepekről is figyelemreméltó képeket készített: mit jelent nőnek lenni?
Hogyan válik önmaga modelljévé egy fotóművész? Megláttad önmagad kívülről, és megpróbáltad elkapni a pillanatot, amennyire ez lehetséges, vagy kompozíciókat alkottál?
Mindkettő elfordult, nem nagyon szoktam konkrétan tervezni, ha jött egy inspiráció, igyekeztem megörökíteni. Az egyetemen pont végeztem egy történeti kutatást a művészetben régóta jelenlévő önarckép és a mai selfie-kultúra viszonyáról. Akkor még nem gondoltam, hogy ez visszaköszön majd a diplomamunkámban, eredetileg testvéreket szerettem volna fotózni, de a karantén miatt nem tudtam dolgozni. Úgy éreztem, muszáj csinálnom valamit, mert értelmetlennek tűntek a napok. Legjobban a portréfotózást kedvelem, így hát kézenfekvő lett, hogyha nincs más alany, akkor önmagam leszek a modellem. Nagyon nehéz volt szétválasztani ezt a két szerepet, technikailag végül úgy oldottam meg, hogy a telefonom segítségével távvezéreltem a kamerát, így tudtam magam komponálni, mint a fotó tárgyát, mintha kettéváltam volna. Sokat inspirálódtam Pixy Liao kínai és Juno Calypso londoni fotóművésznő önportréiból.
A képek hangulata és címe alapján nagyon nehezen élted meg a bezártságot, nem is a karantén napirendjét, hanem a vele való megküzdés állomásait látjuk.
Nagyon szorongtam. A korábbi, nyüzsgő londoni pörgésből, egy intenzív egyetemi szemeszterből hirtelen bele kellett lépni ebbe a csendbe és magányba, ami nagyon megviselt. Magát a döntést is gyorsan kellett meghozni, hogy hazajövök, ameddig lehet, és itthon töltöm a karantént, mégis közelebb a családhoz, mint Londonban. Rengetegszer nem tudtam aludni, járkáltam fel-alá a lakásban. Akkoriban arról cikkeztek, hogy az ember alakítson ki egy napi rutint, az segít, ezért kialakítottam egy ritmust. Ez adta a sorozat keretét is. De közben az egész nagyon monotonná is vált a napirend által, úgy tűnt, soha nem ér véget ez az ismétlődő időmassza, ez adta a képet hangulatát. Nem lehetett tudni, mindez meddig fog tartani. Az volt az érdekes, hogy miközben utáltam a bezártságot, függővé is váltam tőle, mintha Stockholm-szindrómám lenne, odakint a boltban nem éreztem magam biztonságban, gyorsan haza akartam jönni. Ez egy furcsa, ambivalens érzés. Egy másik vetülete ennek a frusztrációnak, hogy kívülről, mások döntik el, mit mikor szabad csinálni és hogyan. Napi szintű küzdelem volt, hogy tovább kell menni, csinálni, miközben céltalannak, értelmetlennek tűnik, hiszen mindennap ugyanaz történik.
S a kutatásod szerint hogyan alakult a maga történetiségében az önarckép és a szelfi viszonya?
Az az érdekes, hogy valaha úgy tekintettek a fényképre, hogy az a valóság, az igazság, szemben a festménnyel. Ez volt az alaptézis. Aztán később megtanultuk, hogy a fénykép is eltérhet a valóságtól, lehet hozzáadott művészi értéke, ami mégis az igazságot ábrázolja, másrészről lehet manipulált is, hazugság. Most pedig a szelfire újra úgy szeretnénk tekinteni, mint a valóságra. Mint egyfajta bizonyítékra, hogy az, akinek látni szeretnénk magunkat, mégis létezik. Pedig a manipuláció eleve bele van építve a mobiltelefonba, aztán még általában javítunk is rajta. Úgy gondolom, ennek kettős hatása van az önértékelésre. Egyrészt nyilván negatív, mert az illető nem látja önmagát kristálytisztán, és hamis képet is mutathat magáról másoknak, de másrészt pozitív is, mert nem elhanyagolható a megerősítő ereje. Van értéke annak, hogy önmagamat jobbnak láthatom. Csak a mértékkel van a probléma, ha nem tudom ezt a helyén kezelni, akárcsak a visszajelzéseket. Egyszerre lehet önerősítő és önromboló hatása.
A Szünet képei önarcképek vagy selfie-k?
Valahol a kettő között.
Eredetileg vágóként dolgoztál, hogyan lettél fotós?
Szabó Balázs bandája hívott operatőrködni egy Balázsról szóló portréfilmhez, és a forgatási szünetekben csináltam fotókat is néhány elkapott jó pillanatról. Átküldtem nekik, hogyha gondolják, nyugodtan használják. Akkor kértek fel arra, hogy az Élet elvitelre című albumuk minden dalához készítsek egy képet. Nagyon izgalmas feladat volt, de féltem is tőle. Szerencsére jól sikerültek, azóta is büszkén vállalom őket. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy egyre több fotós munkám van, már minden hétre jut egy, végül úgy döntöttem, hogy ezen a vonalon tanulok tovább, így mentem a londoni művészeti egyetemre.
Azt szoktad mondani, azért érdekel a portré, mert a történet érdekel, ami az emberekben van. Hogyan jelenik meg a történet a portrén?
Alapvetően mindig az a célom, hogy aki visszanézi magát, magára ismerjen, tetsszen neki, ne csak küllemre, hanem hangulatra is. A történet pedig nem mindig feltétlen az ember egész élettörténetének esszenciája, hanem lehet egy mikrotörténet is. Igyekszem elcsípni hiteles és természetes pillanatokat, amikor úgy csillan a szeme az illetőnek, vagy úgy elmélázik, hogy éppen igazán önmaga. Érdekes, hogy géppel a kezemben sokkal könnyebben meg tudom nyitni az embereket, mert én is közvetlenebb vagyok. Meg kell ismerjem őket valamennyire ahhoz, hogy lássam, milyenek.
A női szerepeket, a nőiességet is kutattad egy sorozatodban, egy másik, hasonló témájú képedet pedig beválogatta a PH21 Galéria a Feminine/Masculine című kiállításának anyagába. Mire jutottál ezzel a témával kapcsolatban?
Még az ELTE-n a feminizmushoz, genderelmélethez köthető amerikai sorozatokról írtam a szakdolgozatom, mindig érdekelt, mit jelent nőnek lenni, mik az elvárások, és ki hogyan határozza meg magát ezek tükrében. Ezt a játszmát akartam ábrázolni, ami a külső elvárások és a belső vágyak között zajlik. A Virágzás címet adtam neki, a virág szerintem gyönyörű szimbólum ebben a témában, a hervadása, a bimbója, a teljessége kifejező. A Termékeny című képen például a petefészkeket mutatja, és aztán elburjánzik az egész testen. Ez igazi önarckép, akkoriban diagnosztizáltak inzulinrezisztenciával és PCOS-sel (Policisztás Ovárium Szindróma), az ezzel kapcsolatos félelemnek, küzdelemnek az esszenciája ez a kép. Egy kettős fotón is a virág a kapocs, édesanyámról egy fotós barátunk, Botka Zoltán készített képet, én pedig magamról, ugyanabban a ruhában, amit anyukám varrt. Mindig azt kerestem, hol az egyensúly, ami a klasszikus női értékek, az elvárt szerepek és a saját személyiség között jön létre.
És mit találtál?
Azt, hogy akkor vagyok kibékülve magammal, ha bárkinek ugyanazt az arcom tudom mutatni. Ha születik egy optimum, ami én vagyok és amit fel merek vállalni mindenki felé. Ha nem keresek már szerepeket valaki irányában, nem kell valakinek valamilyen arcomat mutatni, hanem van egy olyan origo, és az bárki felé ugyanaz.
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
