Gyász gyermekkorban. Hogyan segíthetünk feldolgozni a veszteséget?

Milyen lelki folyamatokon megy keresztül az a kisgyerek, aki közeli családtag vagy szeretett személy elveszítésével először szembesül az élet végességével? Hogyan segíthetünk feldolgozni a traumát? Többek között ezekről kérdeztük Riha Zsófia gyermeknevelési tanácsadót.

Fotó: NAVA

– A halál viszonylag korán, 3-4 évesen elkezdi foglalkoztatni a gyerekeket. A választ nem tudjuk elodázni, választ várnak a kérdéseikre. Hogyan közelítsünk a témához?

– Az biztos, hogy az életkoruknak megfelelően, de őszintén kell válaszolnunk. És persze arról külön kell beszéljünk, hogy ki kérdez: aki falun, természetközelben nő fel, vagy városi gyerek? Falun még ma is természetesebb a halál. Együtt kelnek, fekszenek az élet születésével, és azzal, ha a baromfi udvarban meghal egy állat, ha a nagypapa meghal; rítusa van az elmenetnek. A budai várnegyedben született és a halállal szembesülő kisgyerek nehezebb helyzetben van. Ő ezt a közösségi „élményt” és az összetartozásból fakadó erőt már nem tudja megélni. Mi felnőttek, itt a városban zavarban vagyunk. Talán inkább nem is válaszolunk, sokan mást mondanak, elterelik a beszélgetést. De a gyerek nem a szavak szintjén kommunikál, ő érzi, hogy nem kapott megnyugtató igaz választ. Kell válaszolni és természetesen az sem kihagyható, hogy a család hithez, felekezethez tartozik-e. Ők talán könnyebben tudnak segíteni a kisgyereknek. A vallásos hit gyengülésével megerősödött a haláltól való félelem is. Ez pedig elvezet ahhoz, hogy a halál tabu.

Nem tudunk róla beszélni, nem tudjuk mi történik utána, ezért nem beszélünk a gyerekeinknek róla.

– Amikor a halálról beszélünk a gyerekeknek, óhatatlanul a saját világképünkből merítünk. Csakhogy a családtagok sokszor teljesen máshogy gondolkodnak az életről és a halálról. Valakitől azt hallja, hogy a halálunk után angyalok leszünk, a lelkünk örökké él, valakitől pedig azt, hogy a halállal mindennek vége, eltemetnek bennünket a földbe. A kicsi mindent szeretne érteni, kérdéseket tesz fel. Ilyenkor mennyire érdemes belemenni a részletekbe? Van-e jó válasz, s mi az, amit feltétlenül kerüljünk?

– Nem a jó választ keressük, hanem azt, hogy mennyire leszünk hitelesek azzal, amit mondunk. Ha hitelesek vagyunk, a gyerek biztonságban érzi magát.

– A halál súlyát akkor érezzük át igazán, ha közeli családtagot veszítünk el. A gyerek is így van ezzel. Szeretnénk kímélni őt. Kérdés, mivel segítjük őt igazán?

– Ez már a gyászmunka kérdésköre. Ha egy folyamatban él a gyerek, mint a falusi létben, akkor az már szavak nélkül is segít neki megérteni a körforgást, a folyamatot. De mindenképpen a közösen átélt lelki feldolgozáson van a hangsúly. A gyászt régen a rítusok segítették feldolgozhatóvá tenni. Ma – főleg városi emberekre gondolok – nincs rítus, nincs meg az összejön a nagycsalád élménye, magukra maradtak az emberek, elmagányosodtak, és így egyedül kell megküzdeniük az elvesztéssel, a vesztességgel is.

– Mi jelenthet a korai gyászfázisban a gyerek számára kapaszkodót?

– Hogy nincs egyedül, hogy kérdezhet, hogy van bizalom körülötte, és szabad a kérdéseit, kétségeit megfogalmaznia. Azt azért külön kell kezelni, hogy egy családtag elveszéséről van szó, vagy pedig ő maga súlyos beteg, és nap mint nap látja esetleg a kórházban meghalni maga mellett a kis betegtársait.

– Van, hogy egy közeli családtag elvesztése után a gyerekek azt a magyarázatot kapják: az elhunyt elutazott, majd valamikor hazajön. Megengedhető a kegyes hazugság ilyen esetekben?

– Én a magam nézete szerint nem ismerek kis vagy nagy hazugságot. A gyerek tisztában van mindennel, érzi, hogy most őt becsapták. Nem fog tovább kérdezősködni.

– Mit tehetünk, ha bántónak érezzük a kortársai viselkedését például az oviban. Elsírja magát, ha az elhunytról beszél, és a többiek kinevetik. Valami módon meg kell-e védenünk őt ezektől a reakciótól?

– A védelmet  egyértelműen az óvónéniknek és a szülőknek kell biztosítaniuk. Kell, szükséges lenne legalább egy emlékgyertyát gyújtani és engedni a kisgyereknek, hogy fájjon. Kapjon vigasztalást és biztonságot. Ne maradjon magára a veszteségével.

– Tanítható az empátia?

– Nem hiszem, hogy tanítani kellene, inkább arról van szó, hogy elveszett, de belül megvan.

– Meghalt. Nincs többé – ezek felfoghatatlan szavak egy kisgyerek számára. Elkezdenek kombinálni: ha a nagyi meghalt, anya és apa is meg fog egyszer halni, és ő maga is. Hogyan lehet megnyugtatni, ha kérdezi: te is meg fogsz halni? 

– Ez életkorfüggő is. Az élet egy folyamat; óvodásoknak, iskolásoknak, kamaszoknak is másképp kell róla beszélni. 2-5 éves kor között a gyerek úgy éli meg, hogy a halott nem véglegesen halott. Játszik is a gyerek. Lefekszik földre és mondja: meghaltam. Majd felkel és játszik tovább. Kisiskolásként fontos a szellem, az angyalkép megjelenése; 9 éves kor fölött testi folyamatként tudatosul bennük a halál, de a családi legenda tanítása szerint a lélek tovább él.

– Gyerekeknél is eltérőek lehetnek a gyászreakciók. Milyen jelekre figyeljünk? Mikor célszerű pszichológushoz fordulni?

– Attól függ, hogy ő-e a beteg, például leukémiás, és több éve küzd a teste a betegséggel, vagy családtag haláláról van szó. A kisgyerekek, ha maguk a súlyos betegek, tisztán elmondják vagy lerajzolják, hogy ők meg fognak halni. Tudják. Egy 13 kislány szimbolikusan közölte: néha váratlanul lehullik egy éretlen gyümölcs a fáról. Másnap meghalt. Ha a család elég érett ahhoz, hogy közösen dolgozzák fel egy közeli családtag elveszését, és őszintén segítik a gyereket ebben a nehéz folyamatban, nem kell pszichológus. De ha éretlenül állnak hozzá, nincsenek válaszaik, inkább csak zavarban vannak, kérjenek segítséget. Persze a gyerek annak örül, ha nem ragadják ki egy közös folyamatból, hanem együtt kérnek segítséget. Ha kiragadják, a súlyos terhe mellé még azt is megélheti, hogy vele valami baj van. Őt külön „kezelik”.

– Ha az egész család gyászol, nehéz a gyermeket az érzelmi megrázkódtatástól óvni. Megoszlanak a vélemények arról, hogy szabad-e sírni a gyerek előtt. Ön mit gondol erről?

– Ha letagadom, még látszik, ha nem mondom, még érződik a feszültség.

Minden nehéz helyzetben az a legfontosabb, hogy megnyugtassuk a gyereket.

– Van baj, de együtt erősek leszünk. Minimálisan fél év, maximum egy év kell, hogy feldogozható legen. Hogy meg legyen a veszteség helye az életünkben. Ha nem beszélünk róla, attól még fáj, ha nem foglalkozom vele, attól még van. Szoktam javasolni, hogy a kisgyerekkel keressenek „csillagfészket” az elhunyt számára. Mert ha felnéz esténként a csillagra, akkor mindig eszébe jut, a tiszta szeretet járja át. És akármennyire fáj, azt, hogy felnézek és látok valamit, aminek innen kezdve saját neve van, értelmet ad a fájdalomnak és a belső munkának.

– Ha egyértelmű jelei vannak, hogy a gyerek depressziós, mit tehet a szülő, s mit tesz ilyen esetekben a szakember? 

– Rövid válaszom az, hogy ne hagyjuk magára a gyereket. Ne azért vigyük pszichológushoz, mert vele baj van, hanem hogy a családnak együttesen tudjon segíteni. A halálfeldogozásnál, a veszteségfeldolgozásnál nagyon fontos a családi, a népi vagy éppen nemzeti hagyományok követése. A saját hitünk szerinti közös elvállalása a gyásznak. A rítus olyan, mint egy már bevált recept. A halál körüli rítusoknál lényeg volt a gyermek aktív részvétele. Ettől persze a mai városi ember meghátrál és hárítja. Ebben a felnőtt félelme van jelen. Sokan azt gondolják, aha, nem beszélünk róla, nincs is. Majd elfelejti a gyerek. Majd megússzuk. Ha a gyerek a halál nélküli életbe nő bele, védtelenné válik, félni fog a haldoklótól, a holttesttől. Majd ezt adja tovább az ő gyerekeinek is. És a kör bezárul. A halálviszonyunk szocializáció kérdése, bennünk, felnőttekben is korrigálható még. Engedje meg, hogy a téma legnagyobbjától Polcz Alain-től idézzek: „Mit tehetünk? Bármit, amit hiszünk, aminek értelmében cselekszünk, ami őszinte, természetes és nem túlzó. Segítséget a vallástól, a hagyománytól és rítusból kaphatunk. A gyermeknek nincs különösebb gondja ezen a téren. Velünk van baj.”

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.

Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.

2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.

A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát. Az UNICEF Ébresztő óra önkéntes előadója vagyok. Megoldásfókuszú mediátor képesítéssel rendelkezem.

MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.