Gyereknevelés. Hogyan és miért rontjuk el? (1.)
Itt a szeptember, kezdődik az iskola, a nyári szabadság után újra teret kapnak a szabályok, és az eddiginél is jobban fókuszba kerülnek a gyerekek. A gyerekek, akikből olyan felnőtteket szeretnénk nevelni, akik… Nos, milyen is legyen az a felnőtt? Olyan, mint mi magunk (már ami a jó és hasznos tulajdonságainkat illeti), és jobb legyen abban, amiben magunk kudarcot vallottunk. Ámde mitől is válik ilyen szuperideális felnőtté az a gyermek?
Erről a témáról könyvtárnyi szakirodalom született már, most csak néhány olyan sarokpontra igyekszem rávilágítani, melyek hihetetlenül erősen hatnak, és melyeket – épp azért, mert annyira „alap” dolgok – rendszeresen figyelmen kívül hagyunk.
Tanuld meg, aztán többé ne csináld!
„Megtanítanak járni és beszélni, majd rám parancsolnak, hogy üljek nyugton és fogjam be a számat!”
Ahogy a gyerek képességei bővülnek, fejlődnek, erősödnek, úgy foglal el egyre nagyobb teret a világban, úgy hat egyre erősebben a létezése a környezetre. Ott, ahol energetikailag szűkösségben élnek, ahol egymás elől happolják el az életenergia-morzsákat, ott bizony egy újabb aktív létezőnek nincs hely. És a legkönnyebb a gyereket megszorítani. Mederbe terelni kiáradó lényét, optimalizálni a működését, az egy dolog. De ha állandóan állóra fékezik a meg-meginduló gyerkőcöt, netán még büntetik is (ami más, mint a következmények viseltetése!), annak egy olyan felnőtt lesz az eredménye – már amennyiben sikerül megtörni –, aki igyekszik úgy élni, hogy a fű se hajoljon meg a lába alatt, nem fog merészelni semmilyen új dologba belefogni, próbálkozni, kóstolgatni. Ül egy sarokban, lapul egy közepesen ócska munkakörben, próbál örülni a morzsáknak, és soha nem teljesedik ki az élete úgy, ahogyan lehetne. Elmulasztja megtenni azt, amiért ide született.
Példa vagy prédikáció?
A gyerek nem hülye, pontosan észleli a különbséget a példamutatás és az üres duma között.
A felnőtt szívesen alkalmaz kettős mércét a gyerekkel szemben, természetesen a maga javára. Csakhogy a gyermek a szülői mintát tanulja el, nem a szentszöveget vágja be. Ha megígérsz ezt-azt, de nem teljesíted, a gyerek megtanulja: „az ígéret szép szó – semmi más”. Ha következetlen vagy, megtanulja, hogy semmit sem ér a szavad, de még a viselkedésed sem iránymutató számára,
hiszen hol így, hol úgy reagálsz, függetlenül a történtektől. Később az egész világot úgy fogja tekinteni, mint egy randomgenerátorról működő istenek-haragja-forrást, saját magát tehetetlennek és kiszolgáltatottnak fogja érezni, ezért nem is akar majd tenni önmagáért, hiszen rajta úgysem múlik semmi.
Ha nem tiszteled benne az embert, ő sem fogja benned és másokban tisztelni, és persze saját magában sem. Ha csak szövegelsz az egészséges életmódról, de te nem aszerint élsz, azt is látja. Megtanul ő is képmutatóan viselkedni. Azt másolja, amilyen valójában vagy. A pubertás előtt, amikor a gyermek ellenzéki állásba vonul, nyugodtan tekinthetsz úgy a gyerekekre, mint a felnőttek karikatúra-tükreire. Kiemelik és visszatükrözik, amit a környezetükben észlelnek.
Ne rajtam gyakorolj!
Legyen a gyerekből határozott, önérvényesítésre képes felnőtt, na de ne már, hogy rajtad próbálgassa az oroszlánkörmeit! Ám ha nem gyakorol, ha 18 éves koráig hallgass a neve, akkor ugyan hol, mikor tanulja meg az önérvényesítést?
Amennyiben még nem játszottad el a bizalmát, a gyerek igenis rajtad fog gyakorolni! És ha kellő biztonságban teheti, azaz tudja, hogy nem veszítheti el a szeretetedet, akkor meg fogja tenni, sokszor.
Hiteltelen, ha egyfelől biztatod valamire, másfelől viszont letiltod, bünteted, ha megteszi. Engedelmes, tehetetlen tutyimutyit lehet így nevelni, esetleg ész nélküli lázadót, aki kutyába sem vesz, mert minden irántad érzett tiszteletét eljátszottad.
Következmények: nem – büntetés: igen
Gyakori hiba, hogy a gyereket megóvjuk tettei következményeitől („majd anya megoldja, kis drágám!”), viszont kapnak ésszerűtlen, illogikus büntetéseket. A büntetés nincs logikai kapcsolatban a tettel, a következmény igen. Az eredmény: egy teljesen zavarodott gyerek, aki egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy létezése, tettei milyen hatással vannak a világra. S ugyanilyen felnőtt lesz belőle. Vagy alá- vagy fölékalkulál, aztán issza a levét a rossz döntéseknek ő is, a környezete is.
Nincs korlát – nincs kapaszkodó
A gyerek a környezetétől tanul emberként élni, ám ha nincs semmilyen szabály, semmilyen korlát, akkor elveszti a talajt a lába alól. Az ésszerű korlát kapaszkodó is egyben, segíti a gyereket tájékozódni, magát elhelyezni a világban.
Ha mindig az aktuális képességei szerint helyezed el a korlátot, a gyerek végig kapaszkodhat, biztonságban tevékenykedhet, próbálkozhat minimális károkozással.
Ezek csak afféle alapgondolatok, melyek aközben születtek, hogy egész nyáron gyerekek, családok közelében voltam, és láttam ezt-azt. Tetszés szerint kiegészíthető, ha szülő vagy, biztos van saját „hibalistád”. Eddig a „hogyan”-lista. A „miért”-lista a következő cikkben érkezik.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
