Gyermekbarát helyek, helybarát gyermekek. A kitiltásnál van jobb megoldás!

Voltak idők, amikor fel sem merült, hogy osztályozni lehetne, kellene a „köz” számára megnyitott létesítményeket aszerint, hogy mehet-e oda kisgyermek vagy sem. Igaz, voltak a „köz” által megegyezett, elfogadott és betartott szabályok. Például a könyvtárban kint volt a tábla, amely csendre intett, és csend is volt. A templomban sem rohangáltak és visítoztak a gyerekek a szertartás alatt. Persze sok mindent ki kellett írni. (Angliában ez a mai napig módi: a legalapvetőbb dolgokat is kiírják, az emberek elolvassák és betartják, ennyi.) Idősebbek még emlékezhetnek rá, hogy a kocsmában olyan felirat is volt, hogy tilos a padlóra köpködni. Aztán valahogy ki is kopott a köpködés a kultúrából, ma már nem kell tábla. A legtöbb embernek eszébe nem jut házon belül köpködni.

Az üzletekben (minket hármunkat is vitt anyánk, ha vásárolni ment, mert ugyan hová is tett volna addig?) fel sem merült, hogy fizetés előtt, a polcról vagy a kosárból egyenesen a szánkba tömködjük a nasit. Kaptunk mindig valamit, és megtanultuk, hogy odavisszük a kosarat a kasszás néninek, ő csilingelteti a gépet, anya fizet, elpakol, és kint az utcán megkapjuk a csokit, ropit. Ez volt a rend, ebbe nőttünk bele, nem volt gond.

Ma már kimondottan gyermekbarátként hirdetik magukat egyes szórakoztató, pihentető és etető-itató intézmények. És megjelentek a gyerekmentes létesítmények is. Míg az elsőt hangos hurrá fogadta, a másodikra (ahogyan újabb és újabb helyeken vezetnek be életkori, időszakhoz kötött, vagy egyéb korlátozásokat) rengetegen reagáltak élénk tiltakozással.

Legutóbb egy német étterem került a hírekbe a döntésével, miszerint délután 5 óra után nem fogad 14 év alatti gyermekeket. Itthon évek óta szenved egy cicás kávézó azzal, hogy a házirendre fittyet hányva, az állatokat sem kímélve viselkednek sokan a vendégek közül.

Ha bárhol a tulajdonos meghozza azt a döntést, hogy rendben, akkor gyerekkel ne jöjjenek, három csoport azonnal felháborodik. Az első csoportba azok a szülők tartoznak, akiknek a gyermeke tud a hely szabályainak megfelelően viselkedni, tehát ok nélkül szenved hátrányt. Hozzáteszem, elég sokan ide sorolják magukat, akkor is, ha gyermekük viselkedése meg sem közelíti a minimálisan elfogadható szintet. A második csoport az „általánosan gyerekpártiak” csoportja, ők azért tiltakoznak, mert „a gyerek az gyerek”, és az egész világnak határok nélkül el kellene szerintük fogadnia, hogy minden gyereket másként nevelnek, és a „másként” igazán bármit jelenthet. A harmadik csoport pedig a „hurrá, lehet hőzöngeni” csoport. Nekik mindegy, mi a téma, de ha lehet tiltakozni, felháborodni, akkor nekik ott a helyük. Továbbá ha őket nem zavarja valami, akkor mindenki más is legyen kedves ugyanúgy működni, mint ők.

Úgy vélem, sokan alapvető dolgokat nem vizsgálnak akkor, amikor véleményt formálnak. Ilyen például a jog, a kötelesség és a felelősség kérdése.

A tulajdonosnak joga van meghatározni az általa üzemeltetett hely profilját. Akár azt is mondhatja, hogy ő csak kék szeműeknek szolgáltat. Egy butikos is mondhatja azt, hogy ő csak kis, vagy épp csak nagy méretű ruhadarabokat árusít. Érdekes egyébként, hogy a kettős mérce itt is működik: az XL-es boltok rendben, az XS-esre fújnak, hogy mi az, hogy csak a karcsúaknak…

A Polgári Törvénykönyv (Ptk.) szerint „aki másnak kárt okoz, köteles azt megtéríteni”. Illetve szintén a Ptk. szerint a kiskorú, felelősségre nem vonható gyermek esetében szülője, gondviselője a felelős. Amikor tehát (mint a legutóbbi esetben) a gyermek az értékes, antik dekorációt zúzza rommá, akkor a szülő köteles az okozott kárt megtéríteni. Na persze egy törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Ha ilyenkor az az elvárás, hogy a károsult nyelje le, hogy „a gyerek az gyerek”, akkor nehéz a törvénynek érvényt szerezni. Holott sok esetben hatékony, ha az embernek viselnie kell a tettei következményeit.

S hogy ne csak még egy „nyávogó” cikk szülessen a témáról, közreadom a megoldási javaslatomat is. Annak alapján, amit tapasztalok, miszerint az embereknek igencsak eltérő elképzeléseik vannak arról, hogy milyen a „csendes, rendes, másokat nem zavaró” viselkedés, a tulajdonosok helyében azzal kezdeném, hogy készítek egy egészen részletes házirendet, amelyet minden létező felületen hirdetek és elhelyezek. A hely weboldalán, a helyszínen, szórólapon, mindenhol. És költenék megfelelő biztonsági szolgálatra, ugyanis a tájékoztatás része lenne az is, hogy aki ezeket a szabályokat megszegi, annak azonnal távoznia kell. Ehhez jól képzett, kulturált, a helyzetet mérlegelni tudó biztonságiakra van szükség. Költenék természetesen egy jó ügyvédre is. Nem tiltanám ki a kisgyerekeseket, viszont kapnának egy tájékoztatást arról, hogy milyen viselkedés az elfogadható. Ha a gyermekük azt nem tudja produkálni, akár életkora, akár egyedi fejlődési szintje, akár súlyos neveletlensége okán, akkor távozniuk kell.

Azt is tudatni kell az emberekkel, hogy mire számítsanak, ha odamennek. Egy étteremben simán kell várni egy órát az ételre, ha frissen készítik, illetve ha sok vendég van. Egy wellness-részlegben a csendes pihenésnek van helye. A dolgozók munkáját sem szabad akadályozni, veszélyes helyzetet teremteni (például a forró levessel megrakott tálcájú pincér körül rohangálni térdmagasságban) különösen nem. Össze lehet gyűjteni és le lehet írni a szabályokat. A tulajdonosnak joga ez, nem mellesleg azon kötelessége teljesítése érdekében, mely szerint vállalja, hogy biztosítja vendégei számára a nyugodt, békés időtöltést. Egy házirenddel választ lehet adni arra a felvetésre is, hogy bezzeg a felnőttek némelyike is minősíthetetlenül viselkedik.

A házirend ugyanis nem az életkornak szól, hanem az együttélés szabályainak betartására való képességnek. Mert igen, van az úgy, hogy a négyéves hibátlanul viselkedik, a negyvenéves pedig elfogadhatatlanul. Ne csak a hely legyen tehát „gyermekbarát”, hanem a gyerek is legyen „helybarát”, sőt, ha már itt tartunk, az ember úgy általában, életkortól függetlenül. És akkor, ha mindenki csak odáig érvényesíti a jogait, ahol a másik emberé kezdődik, eggyel kevesebb felháborodni való lesz a világban.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.