Gyógyít-e az odafigyelés? Gyógyít-e az idő? Isten hotel. Könyvjegyzet
Egy kicsit naiv, egy kicsit idejét múlt, egy kicsit megmosolyogtató – gondolhatjuk elnézően Victoria Sweet könyvéről, amelynek címe elég brutálisra sikeredett: Isten hotel. Mi lehet az az Isten hotel? Egy különleges szálloda? Az Isten jelenléte a kórházban? Őszintén szólva, a könyv lebilincselő stílusa és annál is maradandóbb üzenete ellenére a cím nem lett telitalálat. De nehéz is valamit tömören és találóan visszaadni, ami egyszerre szól a gyógyításról, a szívről, a szeretetről és a hitről. Tulajdonképp egy belső zarándokútról, amit több évtizedes pályafutása alatt járt be a szerző egy különleges helyen.
A hely neve: Laguna Honda. Victoria Sweet két hónapra szerződik orvosként ebbe az intézménybe, s végül több, mint húsz évet tölt ott. A hely szelleme, szellemisége rabul ejti. A Laguna Honda a leírás alapján egy középkori ispotályra emlékeztet leginkább, még akkor is, ha egyébként minden téren megfelel egy napjainkban működő egészségügyi intézmény feltételeinek: nem piócával gyógyítanak, nem eret vágnak, hanem ugyanúgy alkalmaznak gyógyszert, injekciót és CT-vizsgálatot, mint minden más kórházban. De a gyógyítás maga mégis egész más alapelveken nyugszik, máshogy történik.
Innentől kezdve az Isten hotel olyan, mintha boszorkányságról, elvont spirituális technikákról, hókuszpókról szólna, pedig nem. Igaz, egészen furcsa fogalmakat említ, amelyektől a ma praktizáló orvosok nagy része hátrahőkölne: például szóba kerül, hogy mikor költözik be a testbe az anima (lélek) és mikor távozik onnan, valamint Bingeni Szent Hildegárd tanait idézi: a premodern orvoslás alapjait. Amely – nem meglepő módon – az ember saját, természetes gyógyulási képességére épít, a viriditasra, és elsődleges feladatának tekinti, hogy először ennek útjából hárítsa el az akadályokat (ez lehet a félelem, a depresszió, a reménytelenség is), és csak utána következzen a diagnózis, a gyógyszer, a kezelés.
A három legfőbb szervezőerő a Laguna Hondában: a közösség, az együttlét; a nyitott tágas terekben végzett értelmes, hasznos tevékenységek. A foglalkozásokat tevékenységterapeuták vezetik, akik hosszú ideig állnak kapcsolatban a betegekkel, így a köztük épülő kapcsolat bensőséges, szoros és személyes. A második szervezőerő a vendégszeretet, vagyis hospitalitas, amelynek alapján gondoskodni kell mindenkiről, aki bekopog. Ugyanis ne felejtsük: aki ma vendéglátó, holnap lehet maga is vendég.
„Fokozatosan megtanultam, hogy a legjobb orvosnak lenni nem azt jelenti, hogy a legjobb orvos elmegy a beteggel a gyógyszertárba, és megvárja, amíg az beveszi az orvosságot. Megtanítottak arra, hogy a transzferencia és az ellentranszferencia valódi neve szeretet, az orvos-páciens viszony pedig mindenekelőtt kapcsolat.”
A harmadik szervezőerő a jótékonyság, amelyen nem szervezett, nyilvános jótettet ért, hanem személyes, belső cselekvést.
„Nem néztem a szemébe, nem fogtam meg a kezét, és nem néztem át minden leletét. Egyáltalán semmit sem csináltam. Csak ültem. És ez hatékonynak bizonyult. A diagnózis szinte a semmiből bukkant fel, nem kellett Ms. Gilroyt a sürgősségi osztályra küldenem, sem pedig további teszteket, CT-t vagy szövettani vizsgálatot kérnem. Csupán azáltal, hogy ott ültem vele, valahogy rájöttem, mi baja. Mindazonáltal „csak ülni” nem ugyanaz, mint ülni.”
Mindezek fontosabbak, mint a kiegyenlített költségvetés, az ápolás, sőt a gyógyítás maga. A modern, tudományos megközelítés a sejtekből indul ki:
„A test egy gyár, amelyben munkások dolgoznak; gép, amelynek alkatrészei vannak ; a sejtek demokratikus köztársasága, ahol mindenki engedelmes, szorgalmas, és egyesült erővel dolgozik a közös jó érdekében”.
A sejtekről való tudás előtt, a korai gyógyító eljárások azonban a négyeket hívták segítségül: négy alapelem, négy minőség, négy testnedv, négy évszak vetületében vizsgálták a beteget. A megfigyelésekre alapoztak, valódi holisztikus szemléletet alkalmaztak, azaz nem tüneteket, testrészeket, betegségeket kezeltek, hanem az embert szűkebb és tágabb környezetében tekintették, megfigyelték és ennek alapján segítették. Természetesen sem a könyv, sem a Laguna Honda orvosai nem mennek szembe a modern egészségügyi eljárásokkal, kezelésekkel, csak nem hagyják figyelmen kívül az elmúlt évszázadok fontos tanításait. Amelyek azt is mondják, hogy a szeretetteljes figyelem, s az idő is gyógyít. A másik emberre szánt idő. Sőt, nem kell mindig hasznosnak lenni. A puszta létezésnek is van létjogosultsága a betegágy mellett.
„Korábban mindig csodálkozva néztem az idős orvosokat, akik szinte semmit sem csináltak. Bejöttek, köszöntek a betegnek, megkérdezték a nevét, előrehajoltak, hogy hallják a választ, közben pedig végig a páciens arcát és testét figyelték. Kézfogáskor kis ideig kezükben tartották a beteg kezét. Feltettek néhány kérdést. Végül közölték a diagnózist. Az őrületbe kergettek ezzel. Amit újabban csináltam, egyre jobban hasonlított az ő módszerükre, munkám immár nem volt számomra megterhelő vagy stresszes.”
Eddig a pontig, amit írtam, lehetne egyszerű könyvajánló, vagy eretnek, provokatív gondolatok idézése különösebb cél nélkül. De hoztam egy-két bizonyítékot is arra, hogy amiről Victoria Sweet ír, az igaz. Ma is vannak orvosok, körülöttünk akár, akik – öntudatlanul is – ebben a szellemiségben végzik a munkájukat A gyógyításukban ott van a szív, a valódi odafigyelés, az alázat.
Végül bevallom, nekem személyesen is megadott egy különleges orvos. Olyasvalaki, aki sokkal többet tud annál, minthogy egy rendkívül hatékony, csúcstechnnológiás és fontos beavatkozást elvégezzen rajtam. Ezért is hálás voltam, ezt is köszöntem, de tudom, a legtöbbet akkor tette értem, amikor jószerivel nem csinált semmit. Csak velem volt. A legmélyebb félelemben, kétségbeesésben. Csak állt vagy ült az ágyamnál. Alig szólt, figyelt. És mindent tudott rólam.
Caroline Sweet: Isten hotel – Gyógyító figyelem a modern orvoslásban (HVG könyvek, 2014)
Schuster Barbara pszichopedagógus
hirdetés ▼
hirdetés ▲
Kapcsolódó összeállítás
Tündérmese kis szépséghibával
Ritka szerencsés ember vagyok; hivatásom van és vele egy küzdelmes, de szépséges örömteli munkám: gerincferdüléses gyermekeket és felnőtteket kísérek, segítek. A helyemen vagyok, abban a világban, amit egy kicsit én is teremtettem. De ezen a világon túl is van élet, sőt! A filmek, könyvek, és más impulzusok nyomán arról írok az Életszépítők Magazinnak, amit szeretnék mindebből megmutatni.
