„Ha ilyen igénytelenül adjátok vissza, akkor el se kell vinni.” Modern család

– Neeee, ne mossunk hajat, kérlek, ne! – zokogta a kislány, a nő pedig már feladta, hogy eloszlassa a félelmet, még behívta a fiát, mondja el, soha nem megy a szemébe a víz, amikor ő mossa a haját. A kicsi jött is, megilletődve a másik sírásától, elismételte, amit az anyja mondott, de kislányt nem érdekelte, a nő meg már neki akart fogni: nincs most idő türelemjátékra, több napos felkészítésre, dédelgetésre és kérlelésre, a gondolathoz való szoktatásra, túl kell esni rajta, aztán kész.

– Tiszta csatakos – mutatta a férfinak, inkább csak önigazolásképp, bizonytalan volt ő is abban, hogy ezt muszáj-e meglépni, vagy hagyják a gyereket, kit érdekel a haja. A kislány zokogott és sivított, de nem rúgkapált, nem állt ellen, csak úgy sírt – a nőnek felrémlett gyerekkorából ez az érzés -, hogy hiába minden, elkövetnek rajta valami szörnyűséget, rémület, iszonyat tölt ki mindent benne.

Az apja odatapasztotta a tenyerét a szeme fölé, hogy ne menjen bele a sampon, a nő meg mindig hátranyomta a fejét, hogy tényleg ne menjen a szemébe, közben rosszul érezte magát, ezt ő nem így szokta, jobb belátásra bírja a gyereket, nem erőszakolja meg, de ez a gyerek másképp működik és reagál, nem érti és most fáradt is ahhoz, hogy megpróbálja. A férfin látszott, hogy benne is van meg nem is, igazából az se baj, ha csatakos hajjal létezik a kislánya, le van szarva. De közben segített.

– Látod, készen is vagyunk, nem ment a szemedbe, ugye mondtam – nézett a nő reménykedőn a gyerekre, hogy talán visszakap valamit a bizalomból, amit most eljátszott. A kislány tényleg mosolyogva és felszabadulva nézett rá, mintha elfújták volna a zokogást egy másodperc alatt. A férfi és a nő együtt törölgette, megölelgették, felöltöztették.

A következő lépés a fésülés, de erre a nőnek már külön volt egy jó hajkeféje, amivel nem fájt, ezt fel is emlegette, de a gyerek is így érezte, nem kellett hazudni vagy túlozni. Persze nem mindig: ha a tarkójánál összefogva megpróbálta alulról is kifésülni a hajköteget, akkor fájt neki. De felülről szépen ment, egy nyikkanás se hallatszott, a hajszárításnál pedig már vissza is talált a régi anyuka-önmagához: a kislány megint félt, mire kitalálta, hogy ő csak tartja a hajszárítót, Dóri pedig táncoljon, pörögjön-forogjon előtte, ha akar, arrébb is mehet. A kislány végül maga ült le a székre, és hagyta, hogy a nő irányítson.

– Miért féltél, otthon bele szokott menni a szemedbe a sampon? – önkéntelenül tette fel a kérdést a meghitt hangulatban, de aztán eszébe jutott, hogy most talán összehasonlítja magát a gyerek anyjával, nem jó ötlet ezt firtatni. A kislány bólintott, a nő rávágta, ugyan, csak hátra kell hajtani a fejed, akkor nem megy bele.

Készen vagyunk, mondta büszkén a férfinak. Drágám, mosolyodott el az, egyszerre kajánul és szomorúan, még egyszer meg kell fésülni hajszárítás után. Én sose szoktam magamnak, próbálkozott a nő, így többnek tűnik. De a kislány már ült is elé, úgy tűnik, végül mégis mélyült a bizalom. – Próbáljuk ki az új csatokat! – bátorodott fel erre a nő, berakta a négy kicsi, szívecskés csatot, megnézték a tükörben is, megmutatták az egész családnak, a nő felsóhajtott, megérte, állapította meg. Belenézett ő is a tükörbe, de nem tetszett magának, leizzadt a hajmosás közben, most az ő haja csatakos, és különben is, sokat evett vacsorára, nagy lett a hasa.

Aznap vették a csatokat, néztek olyan hajkefét is, amit a gyerek anyja kért, de ötezer forint volt, végül nem vették meg. Az üzletben bóklászva többször eszébe jutott a szó, amit a másik nő használt az üzenetben: igénytelen. Bosszantotta, vitatkozott vele a fejében, hogy mi az igénytelen, mi mindent nem tesz ő meg, sokszor nincs a gyereknek rendes ruhája, pedig külön kért rá pénzt, de láthatóan nem arra költötte. Először fordult elő ilyen, hogy valamilyen negatív érzése támadt, nem hitte, hogy ez előfordulhat, mert nem voltak elvárásai, tervei az egésszel szemben, úgy gondolta, a gyerek és a régi feleség az a férfi dolga. Örült a hétvégi gyereknek, csak azzal törődött, mindenki kijöjjön mindenkivel, legyen szeretet, öröm. De nem kellett erőlködni, olyan volt, mint egy játék: néha egy hétvége a hétköznapi élet hosszú folyamatában, semmire nem elég, csak arra, hogy ünnep legyen. Egyéves volt a kisfia, amikor egyedülálló anya lett, nem igazán tapasztalta meg, milyen egy férfival együtt, családként létezni, így örömmel vetette bele magát. Jó volt apaként látni egy férfit, gyengédnek és erősnek látta ilyenkor. Egyébként is egyet gondoltak, egyként szerettek, a gyerekekre pedig hatott ez, de amúgy is örültek egymás társaságának. Mintha ez lett volna a normális életük, néha úgy tűnt, a többi idő csak az erre való várakozással telik.

A kislány eleinte persze kicsit tartózkodott tőle, de nem utasította el, aztán egyszer csak, valamelyik közös, össznépi altatásnál elkezdte simogatni a haját, napközben is egyre többször bújt úgy, ahogy a kisgyerekek szoktak. És ha fésülködött, olyan szemekkel nézett rá, mintha ő lenne a legszebb a világon. A nőnek eszébe jutott, ő is így nézett valaha az anyjára, és egy kicsit, szinte csak a rend kedvéért az is, hogy egyszer várt egy kislányt, aki talán így nézett volna rá, ha nem veszett volna el az idő szövetében.

Dóri nagyon sírt, amikor egyszer haza kellett menni, őt szólongatta és ölelte, a nő nem tudta eldönteni, hogy ez egy ötévesnél sok-e, talán csak a pillanatnyi érzelmek lenyomata, ami három perc múlva látszólag nyomtalanul elmúlik. De aggasztotta, a másik nőre gondolt, hogy esne neki ez, remélhetőleg otthon nem így csapódik le, nem érezni ennyire ezt a más irányba tartó köteléket.

Aztán jött az üzenet és központi kérdés lett a fésülködés, mert az anyja azt írta „ha ilyen igénytelenül adjátok vissza, akkor el se kell vinni”. Ettől megijedt, az összefüggés logikátlan volt, a hangnem idegen, bizonyára a férfival folytatott viták kései maradéka. De fenyegetés volt. Valamikor azon a hétvégén mondta a gyerek, hogy örökre veletek akarok maradni, a nő éppen vezetett, félig figyelt oda, rávágta, hogy hiányoznál anyukádnak, kisvártatva azt is, hogy neked is hiányozna ő. Jobb nem jutott az eszébe, egyszerre simogatták a szívét a szavak és érezte magát a másik anya helyében, meg aggasztották a következmények. Talán többet kellene beszélni az anyjáról. Persze, ebben a házban nem sok jó hangzik el róla, ő nem ismeri, a férfival pedig elbánt: ezt egy férfi nem bocsátja meg akkor se, ha azóta új házat épített, új szerelmet és új családot.

Altatáskor rendetlenkedett a kislány, a férfi, ahogy rászólt – szokott ez lenni néha a szülőkkel -, a gyerekbe engedte bele a haragot, hogy holnap úgyis haza kell menned. Miért, kapta fel a fejét a nő, hétfő reggelről volt szó, az oviba visszük. Majd később elmondom, Kata változtatott.

Altatáskor mindig egyedül marad az ember a gondolataival, nem lehet mobilozni, se beszélni, csak várni. Jeges rémület szállta meg, hogyan, mikor termelődött ki ez az erős kötelék, amihez azonban nem tapadnak jogai, nem lehet követelni ennek a nevében senkitől semmit, nincs benne a vére, csak a szeretete. Régen azt hitte majd kevésbé tudja szeretni emiatt, erre nem gondolt, hogy végül félni fog az elvesztésétől. Vajon ezek a szálak, amelyek behálózzák ezt a franciaágyat keresztül-kasul, két felnőtt és két gyerek között, két félből született egészben, mennyire lehetnek védve? Egy egység, amit kívülről nem támogat semmi, alig létezik az időben, csak néha van rá keret, lehetőség, mégis meghatároz mindent.

– FK –

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tíz + egy =

hirdetés