Ha kérnek tőled, és te csak adsz. Miért fontos az énhatáraink védelme?

„Ha kérnek tőled, és te csak adsz és adsz: megtanítod őket arra, hogy az jár. Egy idő után már nem kérik, hanem követelőznek. És a vége, hogy elégedetlenek, mert egy idő után kevés, amit adsz – ahhoz képest, amihez hozzászoktattad őket.

Aki pedig nem ad, attól nem kérnek, mert hozzászoktak, hogy tőle nem jár semmi. Így vele szemben nem elégedetlenek, mert ez nem kevesebb, mint amit ígért nekik.

Igazságos ez? Lehet, hogy nem…de logikus. Ezért fontosak a határaink, amiket meg kell húznunk ahhoz, hogy mások tiszteletben tarthassák…”

Dr. Almási Kitti pszichológus gondolatsora futótűzként terjed a neten, Facebookon. Nagyon sokan tudnak azonosulni a leírtakkal, ám akadnak, akik szerint butaság az egész. 

Pedig minden kapcsolatban meg kell húzni a határokat.

Vegyünk egy példát. Amikor belépsz egy új munkahelyre, az állásajánlatban és az állásinterjún elhangzottak alapján körvonalazódik, mi lenne a feladatod, amiért a havi fixet kézhez veheted. Majd kapsz egy munkaszerződést részletes munkaköri leírással, s azt látod, hogy olyan feladatok is belekerültek, amelyekről korábban nem esett szó. Olyan elvárások is, melyek meghaladják a kompetenciádat és/vagy teljesen más munkakör részei lennének. Mit tehetsz? Nyelsz egyet, aláírod. Nyelsz egyet, és kérsz egy időpontot, hogy átbeszélhessétek a feletteseddel, felettesekkel a dolgot. Mindkettő rizikós. Ha aláírod, azzal elfogadod, hogy a megállapodott bérért a kibővített munkaköri leírás szerint kell helyt állnod. Ha jelzed, hogy számodra nem elfogadható, a munkáltató rád sütheti, hogy nem vagy elég rugalmas és együttműködő – problémázol. Ha korrekt, megérti a problémádat és módosítja a munkaköri leírást. Ráadásként pozitívumként könyveli el, hogy karakán személyiség vagy, kiállsz magadért. Meg tudod húzni a határokat. 

Nem egyszer találtam magam olyan helyzetben (vezetőként), amikor a másik az ígéreteit megszegte, megállapodásunkat felrúgta, egy idő után teljesen önjáróvá vált, vállalt feladatait szabadon értelmezte. Ha efféle határátlépés egy-két alkalommal fordul elő, az még elfogadható (akár visszajelzést, „ejnyebejnyét” sem érdemel), de ha állandósul, lépni kell! Hogyan lehet jól reagálni? Olyan csapda ez, amiből nehéz jól kijönni, az öntörvényű magatartás (nevezzük annak, elegánsan) mindenképpen visszahull rád, nem leszel jó fej a másik szemében, ha jelzed, nem ebben maradtatok. Ha viszont szó nélkül hagyod, magaddal tolsz ki – azt üzened ezzel, hogy veled ezt meg lehet tenni. Ez a rosszabbik megoldás. A játszmakörből ki kell lépni, nem foglalkozva a másik önfelmentő magyarázataival, sérelmeivel. (Akiből hiányzik a belátás képessége, nem magában, hanem másokban fogja keresni az okokat.)

Életünk tele van efféle próbatételekkel.

Mit érzékeltetnek a fenti példák? Azt, ha egy kapcsolatban nem húzol határokat, mások fogják meghúzni helyetted.

A határok meghúzása és következetes betartása a korrektül működő kapcsolatok alapja.

Párkapcsolatban vagy szülő-gyermek viszonylatban nem szokás rögzíteni, hogy a másiknak meddig illik elmennie. Egy kisgyerektől nem is várható el, esetükben a határok felismerése tanulási folyamat, a szocializáció része. Normális az is, hogy a kamaszok szeretik feszegetni a határaikat. Ám a gyereknek is tudnia kell, meddig mehet el, ahogy azt is, vele mit tehetnek meg és mit nem például a kortársai. Szükség van keretekre; morális értelemben a saját szabadságunk a másik ember méltóságáig tart. Hosszú tanulási folyamat ez. 

Felnőttként a kapcsolatainkban joggal várjuk el, hogy a másik tartsa tiszteletben a határainkat, s tőlünk is elvárható ez. Mégis gyakori, hogy a kapcsolatokban nincs kiegyensúlyozva a mérleg két serpenyője. Ha a kapcsolat elején nem jelzed tisztán és érthetően, hogy számodra mi fér bele, hogy mennyit bírsz, utóbb már nehéz lesz helyreállítani az egyensúlyt. Könnyen megeshet, hogy a másik azt fogja gondolni: te változtál meg – a hátrányodra. Borítékolható, hogy nem magában fogja keresni az okokat, s ha a hiányosságaira rámutatsz, nagy eséllyel védekező álláspontot vesz fel. 

***

Sokszor esik szó az önzetlen szeretet, önzetlen adni tudás csodálatos képességéről, s valóban csodálatra méltók azok az emberek, akik másokért erőn felül, a hála, a köszönöm, a viszonzás igénye nélkül tesznek. De csak akkor, ha eközben önmagukat nem veszítik el. Aki mindig ad (vagy legalábbis ő így éli meg), de nem kap cserébe semmit, sem egy pozitív visszajelzést, egy idő után azt érezheti: használták, elhasználták. Hogy visszaéltek a bizalmával, a szeretetével, a figyelmével.

Az ő problémája, mert nem volt elég óvatos, okos…? Aki mindig csak ad, abban nagy eséllyel óriási a megfelelési kényszer, ki van éhezve a figyelemre, a szeretetre, s képtelen a határait meghúzni, mert attól fél, nem lesz (annyira) szerethető, fontos adott helyen, adott embereknek… Ezt az érzést gyógyítani kell(ene), a forrását felkutatni. Ha úgy érzed, hogy csak akkor vagy értékes mások számára, ha produkálsz, teljesítesz. Ha képes vagy még azt is elfogadni, hogy ezért nem jár hála és köszönet. Ha ugráltatható bohócnak vagy lestrapált ezermesternek érzed magad.

A félreértések elkerülése végett fontos leírni: adni jó! Amíg számodra (is) örömet jelent. Hiba lenne az önzetlen adni tudás képességét gyengeségként feltüntetni. Nem kell adnod ott, ahol nem kérnek belőle. Nem kell adnod, ha erre kérnek, ha ezt várják el, miközben nem értékelik, sőt, visszaélnek vele. Adni – kapni kölcsönös figyelmet feltételez.

 

Nyitókép: cottonbro/Pexels

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

20 + 14 =

hirdetés