Ha válás után eltűnik az apa egy kislány életéből. Vera története

Három éves voltam, amikor elváltak a szüleim. Édesapám egy jó képű, nyughatatlan pesti vagány volt, édesanyám pedig egy kedves, naiv vidéki lány. Három hónap után összeházasodtak, és a következő évben megszületettem.

Apám kezdettől fogva csavargott, bulizott, csajozott, ivott – fogalma sem volt a valódi elköteleződésről és a hűségről. Anyám imádta őt, és tönkrement ebben a kapcsolatban. Végül apám adta be a válókeresetet azzal, hogy „nem bírja anyám jóságát tovább elviselni…” Már úton volt a következő gyereke. Újranősült, újravált, megint újranősült, újravált, végül disszidált Kanadába.

Emlékszem a jelenetre, mikor apa elment… Álltak a szüleim az előszobában, kitárva az ajtó, jött be a lépcsőházi hideg, sírtak, én meg bámultam fel rájuk és nem értettem, hogy mi történik. „Apád most elmegy.” „Mikor jön haza?” „Nem jön haza.” Ennek számomra nem volt semmi értelme.

Jó ideig végtelenül nyomasztóak voltak az estéink anyával

Akkoriban még adásszünetek voltak a tévében hétfőként, csend volt, rideg fényű százas égő a plafon lámpában, vacsoráztam a nappaliban lévő kis asztalnál, és ő zokogott felettem. Rendszeresen felébresztett éjszaka, sírt, és azt hajtogatta, „minket nem szeret senki. Mi nem kellünk senkinek”. Jeges higanyt éreztem ilyenkor a gyomromban. És belém ivódott ez a „mantra”. Ki lettem oktatva, hogy a házbeliektől soha, semmiről ne hagyjam kifaggatni magam. Anya szégyenérzete miatt aknamezősek lettek a Sándor néni kedves kérdései, gyanús, ha a Lőrinczné sütivel kínált… Gyűlöltem, hogy meg kellett tanulnom gyanakodni és begyakorolt, semleges válaszokat adni.

Illusztráció: 123RF | Anthonycz’s

Lett néhány férfi anya életében, de semmi igazán tartós. A jóképű, éles eszű, és népszerű apám után már csak alulról mert választani. A kapcsolatai tele voltak feszültséggel, harccal. Nem tisztelte önmagát, és nem tisztelte ezeket a férfiakat sem. A női önbecsülése helyén egy fekete lyuk lett, tüskéket növesztett és a bizalmatlanságra rendezkedett be. És mivel végtelenül hasonlítok az apámra, én lettem anya fájdalmának a célpontja. Minden bántást megkaptam – az apám helyett… „Épp olyan önző vagy, mint az apád!” „Nem érdemelsz meg egy jó kapcsolatot, mert te sem tudsz megbecsülni senkit, mint az apád!” „Te sem vagy képes szeretet adni, mint az apád!” Tökéletesen a magamévá tettem ezeket az üzeneteket is.

Apa nagyon ritkán jött meglátogatni, de mindig rendületlenül vártam őt.

Pedig számtalanszor cserbenhagyott. Megígérte, és nem jött. Elhívott magához, de nem volt otthon… 12 éves voltam, amikor elhagyta az országot, és onnantól csak kóbor levelek érkeztek tőle. Hol egy sort írt, hol oldalakat, a szobám falát pedig beborították a képeslapjai. Anyának jutottak a hétköznapok, az élet velem, így apa lett az én idealizált hősöm. Minden színész őhozzá hasonlított, minden bátor filmbeli főhős őrá emlékeztetett…

Aztán 20 évesen utána mentem, és a találkozásunkkor egy világ omlott össze bennem. Elhanyagolt, lecsúszott, szájhős, középkorú, vadidegen férfivé vált. Nem tudtunk mit kezdeni egymással; hisz alig voltak közös emlékeink. A harmadik napon, valamelyik beszólásomra odavágta, hogy „épp olyan vagy, mint az anyád!” Vákuum. Tökéletesen vákuum. Elfogyott a levegőm, eltűnt a talaj a lábam alól. Anya megvetette bennem az apámat. Apa megvetette bennem az anyámat. Én viszont kettejükből lettem! Ki fogad el, ha ők sem? Kinek kellek, ha nekik sem?!

Jó ideig azt hittem: senkinek. Megdolgoztam a szeretetért: pörgős voltam, jó fej és népszerű, de egyben kemény, és látványosan független. Védtem a határaimat, rettegtem igazán átadni magam. Olyan férfiakat találtam, akik nem akartak elköteleződni, akik bántottak és becsaptak. A kedves, nősülni vágyó fiúkat a talajba döngöltem. Minden kapcsolatomat szabotáltam. A béke gyanús volt, az irántam érzett rajongást kigúnyoltam – nem tudtam mit kezdeni azzal, ha szerettek.

Fotó: 123RF | frugo

Valahol azt olvastam, hogy egy lány férfiképe abból adódik össze, hogy milyen volt az apja, és milyen az anyja tapasztalata a férfiakról. Szomorú, komor számvetésem lett. Hogy a férfiak elhagynak, becsapnak, tönkreteszik az életet és koloncként hálátlan gyereket hagynak hátra.
Ezen akartam dolgozni, ez vitt el az önismeret felé. A belső gyerek munka volt az, aminek során megtanultam együtt érezni azzal a bennem élő kislánnyal, aki védtelen volt anyja megkeseredettsége és apja csalárdsága ellen.
Hosszú út volt, de a végére értem. Már nőként működöm, merek bízni, és támaszkodni, tudok gyenge lenni és elesett. Férjhez mentem, de az első évek küzdősek voltak, hisz nem tudtam, milyen együtt élni egy férfival! Irracionálisan zavartak az alapvető testi működései, a pasis dolgai, a gondolkozásmódja…

Két kisgyerekünk van, és az én kemény kezű, merev anyám rajongó nagymama lett. Szemlátomást meg van benne a gondoskodás és szelídség képessége, csak nálam ezt kitakarta az apámtól kapott fájdalom. Mennyivel könnyebb életünk lett volna, ha már akkoriban is van létjogosultsága a „lelkizésnek”. Ha anya kap segítséget a válása feldolgozásához, hogy az a törés ne legyen egy életen át hurcolt, és rám örökített megtörés.
Apával sosem tudtuk személyesen rendezni a dolgainkat – meghalt még a kinn töltött hónapjaim alatt. Később a nagymamám segített összerakni a képet. Nekem jobb így, hogy megértettem, hogyan vált apa egy sodródó, felnőtt léttől rettegő Pán Péterré.

Nyitókép: RGB Stock

hirdetés
1 válasz
  1. Floruska
    Floruska says:

    Szia!

    Ez az a történet rám is igaz. Igaz én 18 évesen éltem át a szüleim válást ami 5-ik éve tart, de én is megkapom/megkaptam hogy olyan vagy mint az apád…
    Ezek bennem is tüskék valamint érzem hogy nem bízik bennem nem érdekli annyira amit én mondok mint más!

    Válasz

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Hozzászólás a(z) Floruska bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenhárom + 15 =

hirdetés