Helló, Alzheimer! Amikor még együtt nevettünk – te magadon, én rajtad
Ártalmatlan kis semmiségekkel kezdődött. Olyan voltál, mint egy szeleburdi kis fruska. Együtt nevettünk – te magadon, én rajtad.
Elfelejtetted bevenni a napi gyógyszeradagodat. Elhagytál ezt-azt. Nem jutottak eszedbe a leghétköznapibb szavak: szemüveg, újság, kenyér…
Az első rémisztő jelek egyike volt, amikor kulcsra zártad a tojásokat. Mint valami kincset.
– Nem akarod, hogy egyek belőle?! Nem szoktál ilyen lenni…
Azt mondtad, muszáj, lopják a tojásaidat.
– Kik?!
– Hát a férfiak! – válaszoltad.
– Milyen férfiak?! Kik jártak nálad?
Nagypapát pár éve temettük. Nemigen voltak vendégeid – se férfiak, se nők. Próbáltalak megérteni – nem adtál megnyugtató választ, pedig ekkor még kapaszkodtam volna az érveidbe.
Aztán elkezdtél pénzezni. Dugdostad a megtakarított kis forintokat. Lopják – mondtad bizalmasan -, mint a tojásokat. Elfelejtetted, hogy megjött a nyugdíjad. Elvettétek! – vádaskodtál. Állt a bál. Berágtunk rád családilag. Másnap megtaláltad. Aztán kezdődött elölről. Gyanússá vált mindenki. Majd a párnád alatt találtunk pár ezrest, ötezrest apró darabokra tépve.
Tudtuk, hogy baj van, de még hittük, hogy kezelhető. Cavinton, Seduxen…ennyi volt a támpont orvosilag. Alzheimerről szó sem esett. Időskori leépülés – ez az élet rendje.
Kétszer-háromszor reggeliztél. Este felvetted az otthonkádat. Délben aludtál. Hajnali négykor kimentél kapálni. Számodra már nem voltak napszakok. Kezdődtek az éjszakai jövés-menések. Töksötét volt a ház – felkeltél, hogy eloltsd a villanyt. Máskor a spájzból kiabáltál éjnek évadján. Segítséééég!!! Akkor is a villanykapcsolót kerested – a befőttek között. Csoda, hogy nem vertél le valamit.
Majd elhagytad a napi rutinokat: elhanyagoltad a gyönyörű virágoskertet, nem etetted a tyúkokat, nem mentél el tejért. Néha még főztél. Nem lehetett megenni. Sós, édes – neked már egyre ment.
Keserű lettem, reményvesztett. Tizenhat évesen. Te, aki anyám helyett anyám voltál – erős támasz, biztos pont -, a gyerekemmé lettél. Kis totyogó, akinek minden lépését vigyázni kell.
Rémálomba cseppentünk, mami!
Egyre többször merészkedtél a kertkapun túlra, rád jött a mehetnék. Tombolt a nyár, felvetted a nagykabátot és a bundás csizmát. A kukoricaföldön találtak meg. Anyukádat mentél megkeresni – negyven éve temetted el. Egyre többször sírtál utána. Mint egy kisgyerek… Nagyapát nem emlegetted, pedig hetven évig együtt éltetek.
Rettenetesen féltettelek, a külvilág előtt szégyelltem, hogy ez történik velünk. Nem vertük nagydobra, de – minthogy elkezdtél csavarogni – egyre nehezebb volt titokban tartani. Féltettelek a gúnytól, hogy gonosz kacaj alanya leszel. Rettegtem, hogy bajod esik. Elgázolnak, elesel, eltévedsz… Nem tudtam rád a nap 24 órájában vigyázni.
Bele fogtok bolondulni! Jobb lenne neki az elfekvőben!
Tiltakoztam, hogy elvigyenek, pedig fogalmam sem volt, mi a helyes megoldás. Fel-felsejlettek emlékfoszlányok, olyankor otthonosan mozogtál az otthonodban. De egyre több időt töltöttél nem evilági tartományokban.
A telek voltak a leghúzósabbak. Tizenhét fokos szobában feküdtél, állig betakarózva. Nem fűtötted be a cserépkályhát. Ha nem raktuk eléd az ételt, nem ettél. Csak beszéltél, beszéltél…egy idő után szinte folyamatosan. Éjszaka is. Hallgattuk végtelenbe nyúló értelmetlen meséidet, életünk részévé vált a monoton monológ.
***
A szobádba léptem. Nem ismertél meg.
– Kik vagytok? – kérdezted. Nem volt ott más, csak én.
– Én vagyok…az unokád.
– Mit akartok itt?
Elvesztettelek. És így éltünk együtt még egy kis ideig.
A szülőnek joggal van bűntudata, ha, míg nem figyel, a gyerekének baja esik. Ezt éreztem én is – bűntudatot. Rossz helyen voltál rosszkor: ráesett egy méretes farönk a lábfejedre, eltört több csontod. Ez lett a végzetünk.
Kórházba vittek. Nem vetted zokon, s bár a fájdalmat rosszul tűrted, mosolyogtál. Az Alzheimer-kór egyetlen ajándéka volt ez: a lágy, gyermeki mosoly – az öntudatlanság derűje -, ami gyakran kiült az arcodra. Azelőtt komorabb voltál.
Szóval, mégis kikötöttél az elfekvőben. Fekvőgipsz. Felfekvések. Előfordult, hogy szükségben nem kaptál ágytálat… A kezeidet lekötözték – így óvtak, nehogy leess. Gyógyszerek. Otthontalanság. Halálszag.
Vajon mit éreztél? Mit értettél mindebből?
Rohamosan fogytál. Már fél pohár joghurtot sem lehetett beléd erőltetni. Naponta látogattalak, s ahogy már egy ideje: egyszer sem ismertél meg. Egy alkalommal azonban megnyílt valami benned. Monikám! (rövid ó-val, ahogy mondani szoktad) Galambom! – így fogadtál. Tiszta volt az elméd. Szépen beszéltél, értelmesen, óvón, kérted, vigyázzak magamra. Boldog voltam, mert örültél nekem.
Máig sem értem, hogy történhetett.
Ez volt az utolsó találkozásunk.
A Nemzetközi Alzheimer Társaság kezdeményezésére 1994 óta szeptember 21. az Alzheimer Világnapja. Magyarország 2001-ben csatlakozott a világnaphoz
Filmajánló
Megmaradt Alice-nek (Still Alice) amerikai filmdráma, 2014
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként. 2006-2012 között főleg építészeti szakújságíróként, PR-szakemberként voltam aktív.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz: gyermekjóléti alapellátás keretében általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetenciafejlesztés és készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.