Nekünk a holnap lesz majd szép? Hiszel a változtatás erejében?
Rég volt, szorongó évek jártak épp
Anyám csak félve súgta még: nekünk a holnap lesz majd szép.
Ez rég volt, sok éve erről nem beszél
És minden álma bennünk él, nekünk a holnap lesz majd szép.
Szép holnap, miféle harsonákra vár,
Miféle nemzedékre száll, miféle csillagokban áll
Hogy szép holnap vár, szép holnap vár.
Mark Knopfler. Magyar fordítás: Sztevanovity Dusán
Magánbeszélgetésekben, mikor a szebb jövőbe vetett hitem kerül terítékre, sokszor megkérdezik tőlem: „és te hiszel abban, hogy van értelme, hogy jobb lesz?”. A téma változatos, legyen szó a zaklatási ügyekről, a „gyerekfasizmusról” (vagyis amikor minden kontrollt és szabályozást elutasítanak a szülők, ezzel kellemetlenségeket, sőt adott esetben kárt okozva másoknak), a nőket érő hátrányokról (bérezéstől a sötétben mászkálásig), a „nem-standard” gyerekek kihullásáról az oktatásból, a kérdés előjön.
És igen, hiszek a változásban, ami valójában a változtatás erejében való hitet jelenti.
Abban hiszek, ami nem is vallási kérdés, hanem fizikai (na jó, nem a Newton-i mechanika, hanem a kvantumfizika szintje, de mérhető, reprodukálható, igazolt folyamatokat takar). Ez pedig a kritikus tömeg elérése.
Talán nem annyira „varázsütésre” változik meg a világ, mint Watson „századik-majom-hatás” elméletében (bár annak cáfolata sem áll atombiztos lábakon), mindenesetre tény, hogy amikor a morfogenetikus mezőben kritikus változás áll be – ez pedig mennyiségi kérdés, tehát arról van szó, hogy kellő számú egyénben történik meg a változás – a közösség további tagjai, akik ebben a mezőben élnek, különösen azok, akik a már megváltozott mezőbe születnek bele, nagyobb arányban kezdenek megváltozott viselkedést mutatni, mintha lineáris átadással (neveléssel, oktatással, büntetéssel-jutalmazással) terjedne az új „trend”.
Tehát igen, meg fog születni egy olyan generáció, ahol már nem hangzik el, hogy „ki milyet szakított, olyat szagol”, „k.-nak öltözik, persze, hogy leteperik”, „az én kutyám, azt csinálok vele, amit akarok” stb.
S hogy mi tartja bennem ezt a hitet? A tapasztalat. Mert elég öreg vagyok már ahhoz, hogy tanúja lehettem egy ilyen változásnak. Menjünk vissza alig tizenöt évet. Már van internet, de még nem annyira általános az elérés, mint ma. Van közösségi felület, de nem ilyen színes-szagos, konkrétan egy-egy hírportál fórumain lehet virtuálisan kibontakozni. Működnek is ezek a fórumok, millió és egy „topic” kínál lehetőséget a hozzászólásra. S a nép hallatja hangját, ugyanúgy, ahogy ma is.
A témák között megjelent a kutyagumi-kérdés. Főleg a jól leaszfaltozott belváros (nem az elit zóna) problémája, hogy az ember kénytelen az orra elé nézni és lóugrásban közlekedni, mert nincs egy négyzetméter, ahol ne heverne egy darab kutyaürülék. A belvárosi parkban már a fű sem nő, akkora a környezetterhelés. Mert ugye egy-egy kutya gombócával még megbirkózik a természet, na de tízezer kutyáéval már nem. És a szabadság már csak olyan általános dolog: ha neked lehet, akkor másnak is. Ha te odaterelheted a kutyádat a fa tövébe, akkor a környék összes kutyatartója megteheti – és meg is teszi!
A fórumtéma tehát az a felvetés volt, hogy a gazdák esetleg elpucolhatnák maguk után a kutyagumit. Mert az, hogy van kutyája, rendben, a kutyának ürítenie kell és az otthoni angol wc-t nem tudja használni, az is rendben, de miért kell mindenki másnak a nyomokat takarítania a cipőjéről napi háromszor? Meg szagolni, nézegetni, kerülgetni?
Akkor kisebbségben voltak, akik ezt a felvetést támogatták. A „felforgató eszmére” a következő logikai lánc szerint jött a többségi reakció: „te nem szereted a kutyákat” – „te nem szereted az állatokat” – „te nem is tudsz szeretni” – „te nem is vagy ember”. Tehát hipp-hopp nullára írták a változást, tisztulást vágyó kisebbséget.
Aztán valahogy mégiscsak nőtt a változást akarók száma. Lettek jogszabályok, osztották a büntetéseket. És mára teljesen elfogadott, mondhatni „alap”, hogy a gazdi szépen zacskóba gyűjti a kutyagumit és kidobja a szemetesbe, kulturált módon.
Mindenhol? Dehogy! Mindenki? Dehogy! Ám alig 15 év alatt jóval többen, mint korábban valaha! És egyre többen vannak, akik szerint nem menő otthagyni a csomagot, akik szerint nem lehajolni ciki. Hanem épp fordítva.
Ha ez sikerült a kutyagumival, sikerülhet minden mással is. Vakhit és naiv idealizmus? Vagy megalapozott remény? Netán kemény munkát igénylő, de sokat ígérő terep?
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.