Hogy a beszéded egy legyen veled. Hogyan találd meg a saját hangod?
Furcsa és talán szokatlan kérdés következik, ugyanis nem logopédus, hanem pszichológus vagyok, mégis arra leszek kíváncsi, miként vagy a saját hangoddal? Mit fejez ki átlagos, mindennapos hangszíned, hangtónusod, hanglejtésed, ahogy ejted és formálod a szavakat?
Ha megkérdezném a barátaid, ismerőseid, mit mondanának, milyen a hangod? És a közvetlen családtagok hogy nyilatkoznának? Hogy írnák le? Menjünk még tovább! Ha a régi főnökeidet, kollégáidat interjúvolnám meg, hogyan emlékeznek vissza verbális jellemzőidre, milyen választ kapnék? Ezt a listát persze ne ragozzuk tovább, mert a végtelenségig lehetne folytatni a sort.
A fontos inkább az, elgondolkozom-e az életben legalább egyszer, milyen karaktert, személyiséget, temperamentumot tükröz saját hangom? Példának okáért énazonos vagyok-e vele vagy sem? Fixnek tekintem, amit kaptam, ami adatott, vagy elkezdhetek időnként játszani vele? Döbbenetesen sok ponton tudunk ugyanis beavatkozni: tempó, szünetek tartása, hangerő, hangsúly stb.
Nem ördögtől való így azt a kérdést feltenni, ha rászántuk magunkat, hogy változtatunk önmagunkon és az életünkön, akkor ez éppúgy érintheti a vokális jellemzőinket is, mint a komplex belső pszichológiai működésmódunkat. Elvégre, ha mindig van másik út, és mindig tehetünk mást, mint, amit eddig tettünk, akkor ennek jegyében formálhatóvá válik némiképp saját sorsunk.
Vegyünk egy példát. Pár évvel ezelőtt egy grafikus keresett fel. Mindig kivágták az interjúkról. Rendre behívták, de vagy az első, vagy a második körben folyamatosan kiszórták. Képzeljük csak el, milyen lehet már a 27. sikertelen interjúhelyzet után a tükörbe nézni? Szerencsére felismerte, valami vakfolt akadályozza. Ekkor kezdtünk el beszélgetni. Kétség kívül nem is egy vakfoltra nem látott rá álláskeresési stratégiájában, de igazán akkor csodálkozott el, mikor feltettem a kérdést:
„Milyen legyen az állásinterjús hangja?”
Tág pupillákkal, őszintén csodálkozva meredt rám, már majdnem a szája is kinyílt.
„Micsoda? Ezt hogy érti, Imre?”- kérdezte.
Legyünk ugyanis őszinték, nem mindenkit hallgatunk meg olyan örömmel, van, akinek olyan monoton az alaphangszíne, hogy a második szónál elunjuk az életünket és csak várjuk: „Hagyja már abba!” Mások pedig nem képesek hatóerőt tenni a beszédük mögé. Nem hiszünk nekik. Mondanak jó dolgokat, de valami nem stimmel.
Mit próbálhatunk ki, ha van bennünk egy kis kíváncsiság? Először is, írjunk magunkról egy 8-10 soros rövid szöveget. Ami épp jön, nem a tartalom lesz ugyanis a lényeg, hanem hogy mindig szó szerint, betűről betűre ugyanazt a szöveget tudjuk felhasználni. Keressünk valakit a környezetünkben, aki fogékony egy kis játékra és a következőt tegyük: olvassuk fel neki az imént írt pársorost többször, mégpedig úgy, hogy egy-két mintha-helyzetet generálunk.
Olvasd fel úgy, mintha szemben egy igazi tekintély ülne. Képzeld el, hogy egy dandártábornok, főkapitány, miniszter, igazgató, szóval afféle nagy és hatalommal rendelkező ember tekint rád.
Olvasd fel úgy, mintha szemben egy nagyon idős és nagyon nagyot halló idős bácsi vagy néni ülne.
Olvasd fel úgy, mintha egy 4-5 éves kisóvodás ülne és nézne rád az okos nagy szemével.
Olvasd fel úgy – még mindig ugyanazt a szöveget, egy betűt ne változtass –, mintha mindketten olaszok lennétek. (Egy kicsit sztereotip gondolattal élve utalok itt a mediterrán országokban jellemző tempó és gesztikuláció hevességére.)
Olvasd fel úgy, mintha kedvenc tanító nénid/bácsid ülve veled szemben kisiskolás korodból, akihez némiképp kötődsz, mert egyszerűen fontos (volt) neked.
Az eredmények általában döbbenetesek. Mindig ugyanaz a szöveg, és mindig más a hatás.
Természetesen mi most ehelyütt pusztán a hangra fókuszálunk, de óhatatlanul bekúszik a nonverbalitással kapcsolatos kérdések garmadája. Pároddal ezek után alaposan vesézd ki, beszéljétek át, az egyes etapokból melyik volt az az egyes elem, amit érdemes lenne kiemelni, mert hatott rá. Sokan megdöbbennek, hogy ők ilyen hangerőre, tagoltságra, lelkességre is képesek, pedig sosem gondolták volna.
A fő kérdés pedig ezek után: milyen legyen az állásinterjús hangod, vagy az első randis hangod, vagy a telefonáló hangod, vagy az, ahogy anyósoddal fogsz beszélgetni? Magyarán a számodra megterhelő kommunikációs helyzetben igenis jelentősége van, volt, lesz annak, mibe tudsz kapaszkodni.
Félreértés ne essék, nem mesterkélt, megjátszott hangok és helyzetek megtalálása a cél, dehogy! Pusztán közelebb kerülni ahhoz, hogy épp ellenkezőleg: hiteles legyen a mondandóm úgy, hogy a másik figyelmét is fenn tudom tartani.
Ha pedig a fenti gyakorlatot nem is csinálod meg, legalább készíts egy-egy hangfelvételt, amikor legközelebb nyilvánosan beszélsz, és merd aztán visszahallgatni. Szerezz annyi önismeretet, hogy mi, mint külvilág, bizony így hallunk téged nap, mint nap. Fedezd fel az esendő dolgokat vagy hibákat, csiszold, fejleszt, vagy csak fogadd el, ez te vagy. Ha nem is vagy jóban 100%-ig önmagaddal önbizalom tekintetében, legalább a hangodhoz való viszonyod ne frusztráljon többé, úgyis mindig akad(hat) ezer más téma, ami még megteheti ugyanezt.
Nyitókép: tunaolger, Pixabay
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
