Hogy vagy, kedves empátia? Amikor bocsánatkérés helyett azt kapod: „ne legyél már ennyire érzékeny!”

Biztosra veszem, hogy voltál már olyan helyzetben, amikor valaki – tételezzük fel, hogy nem szándékosan – olyasmit mondott neked, rólad, amin megütköztél, ami rosszul esett, fájdalmat okozott, igazság- és önérzetedben sértett. Tegyük fel, hogy nem éles konfliktushelyzetben hangzottak el azok a „szerencsétlen” szavak, az illetőt nem heves érzelmek vezérelték, éppen ezért a verbális „bántás” váratlanul ért. Még erősebben hatott, ha a jelenetet többen is végignézték, mert ilyenkor a reakciók is bántóak tudnak lenni. (Kellemetlen, ha egy rád irányuló otromba viccen a többiek felröhögnek. Fájó, ha egy tapintatlan beszólást szó nélkül hagynak stb. Cinkostárssá válnak.)

Sajnos becsúsznak ilyen bakik véletlenül is, valószínűleg te is bántottál már meg így valakit. (Én biztosan.) Normális esetben mindenkinek fáj (valamennyire) mások kínja-baja, kiváltképp akkor, ha épp az ő viselkedése miatt érzi magát rosszul az illető.

Nyílt, érző, értő kommunikációval sok minden könnyen helyrehozható. Azt látom mégis, hogy nem ez a jellemző.

A minimum, amit bántás után tehetünk, az azonnali bocsánatkérés. Mindegy, hogy erre van-e fogadókészség. Ha nincs, nagy sutaság – és érzéketlenség – az elutasításra sértő szavakkal reagálni. (Rá kell bízni az időre.) Tudomásul kell venni – bármennyire is furcsa -, hogy nem mindenki működik „elvárhatóan.” (Az elvárható alatt a társas viselkedés szabályszerűségeit, az etikettet értem.)

A „sértő” emberek nem feltétlenül gonoszok vagy érzéketlenek, egyszerűen csak máshogy vannak bekötve. Máshogy kommunikálnak az „elvárhatóhoz” képest. A kiszámítható nagy átlagtól („elvárttól”) eltér a stílusuk. Nincs ezzel baj, ha érzékelik a túlkapásaikat, ha bocsánatkéréssel, egyéb jóvátevő gesztussal tompítják sértéseik élét. A bajok akkor kezdődnek, ha egyáltalán nincs rálátásuk önmagukra egy-egy interakcióban. 

Néhány példa a mindennapokból. Nőként elvárom, hogy egy férfi előreköszönjön. (Lehetőleg ne „szevasszal”.) Esetenként kész vagyok felülbírálni önmagam: ha jó a kapcsolat, előreköszönök (talán még mosolygok is!). Elvárom, hogy a köszönésemet viszonozzák. Megütközöm azon, ha nem viszonozzák (szerencsére nem gyakori.) Ilyen hétköznapi helyzetekben is lehetnek bántó mulasztásaink… Nyílt, érző, értő kommunikációval sok minden könnyen helyrehozható – írtam fentebb. Konkretizáljuk: leülnél beszélgetni egy kollégával arról, hogy miért nem köszön neked, noha tudomásod szerint sohasem bántottad? Nem biztos, hogy szükség van erre…sőt, a magam részéről lebeszélnélek erről. Ez az ő játéka, hagyd rá, viseld el.

Nem ritka, hogy az otromba magatartást egy még otrombább magatartás követi. Mire gondolok? Érzelmi alapú számonkérésre, ledorongolásra – a felelősség-átruházás és elsikálás ravasz taktikája. Sokan annyira ösztönösen alkalmazzák, hogy „öröm” nézni. Soha ne fogadd el bocsánatkérés gyanánt az alábbi fordulatot: NE LEGYÉL ENNYIRE ÉRZÉKENY! ilyen, olyan vagy amolyan…

Amikor bántás után téged vesznek elő, az nem más, mint ügyes hárítás, a felelősség elsikálása. Ha képesek lennénk beleélni magunkat a másik helyzetébe, csodát teremtenénk – gyógyítanánk lélekbetegítés helyett, simogatnánk sértés helyett. 

A kommunikáció tanulható, az empátia fejleszthető. Ennek szükségessége (sok konfliktushelyzet árán) belátható, a változást pedig „csak” akarni kell.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2 × 5 =

hirdetés