Önvalónktól elszakítva. Hogyan állj szóba magaddal?

Számos formális és nem formális terápia, segítő módszer eleme az, hogy keressük meg odabent valódi önmagunkat, beszélgessünk vele, gyógyítsuk meg, öleljük magunkhoz, integráljuk önmagunkba, mert általa leszünk teljesek, közelebb lépünk az egész-séghez és egyáltalán: nem jó az, ha nem állunk szóba saját magunkkal.

Miért olyan gyakori szempont és feladatkör ez? Azért, mert ennyire tömeges, sőt, általános, hogy a mai ember egészen pici korától el van szakítva önmagától. Szinte a kezdetektől minden és mindenki más fontosabb. Az ütemterv, a napirend, a mások (erősebbek, hatalmasabbak) akarata. A szabályos órarend (kórházi protokoll) szerint táplált és tisztába tett baba már megtapasztalja, hogy hiába ordít (mást nem tehet), a külvilág nem reagál. Amit érez, az nem fontos.

Később, nyiladozó értelmű gyerekkorban a lehető legegyszerűbben úgy uralják le a hatalmat gyakorolni vágyó „nagyobbak” a gyereket, hogy az érzéseit hagyják figyelmen kívül, hiteltelenítik azokat, elutasítják – s vele az egész embert.

A kisgyerek esetében még felesleges az intellektusát támadni (azaz „te ehhez nem értesz”, „te ehhez hülye vagy”), mert a gyerek tudja belül, hogy ő kicsi, ő tanul, s ennek keretében elesik, elejti, kiborítja, túlhúzza a vonalat a kontúron stb. Na de az érzései tökéletesen működnek! Melege van, érzi. Mondja is. „Nincs is meleg” – jön a válasz, s már meg is van semmisítve a kis emberke. Nem számít. Az sem számít, hogy nem akar puszit adni a büdös és szúrós bácsinak, aki valamiféleképp rokon és emiatt „szeretni kell”. Az sem számít, hogy éhes, szomjas, fáradt. Az sem, hogy valamitől fél, valamit utál, és az sem, hogy valamit kiemelten kedvel. Kiadagolják számára az életet. Ugyanannyi hinta, mint mászóka, pedig az egyiket utálja, a másikért odavan. Ugyanannyi babfőzelék, mint paprikás krumpli, holott az egyik épp csak lemegy a torkán, a másikat meg naponta tudná enni.

Később ezt a külső órajelet olyannyira elfogadjuk, hogy már hiányzik is, ha valami miatt kimarad. A legtöbb ember például nem tudja, mi az ő saját gyalogtempója. Ha „sétál”, azt gyerekkel és/vagy kutyával teszi, esetleg társaságban. Ha nem, akkor zenét hallgat. De ritkán sétál. Inkább siet, hogy elérje a buszt, hogy odaérjen időben. Soha nincs alkalma megismerni önmagának azt az oldalát, hogy mi az ő belső tempója, az a bizonyos, amivel – úgy érzi – ki tudna menni a világból. Érdekes, egy-egy autó esetében könnyebben ráérzünk, mikor megy úgy a kocsi, hogy azt a sebességet tartva le tudna menni a térképről… vagy egy-egy fura kis neszből kitaláljuk (már aki, de sokan), hogy miféle gondot jelez a gép, és a szerelőhöz kész diagnózissal állítunk be.

Saját magunkról pedig fogalmunk sincs.

Azt megtanultuk, hogy az autó „egészsége” fontos, különben leáll, és mehetünk gyalog. Tehát arra odafigyelünk. És azt is megtanultuk, jóval korábban, mint az autó ügyét, hogy amit belül érzünk, az nem fontos. El is hallgattatjuk azt a kis hangot. Később pedig már hallgat az magától is. Minek is súgjon, szóljon, üvöltsön – ha egyszer úgysem figyelünk rá?
Aztán erre jön ez a terápia. Hogy beszélgess vele. Oké, elhiszed, hogy van ilyened. Belső én, aranymag, totemállatka, bármi. Megszólítod, és hopp, nincs válasz. Csalódsz és hátat fordítasz. Mert ugye még te vagy megsértve, hogy nem működik a dolog. Vagy nincs is ilyen „belső izé”, vagy a tied nem működik, mert nem kezdi el ontani az életed megoldóképletét az első megszólításra.

Nos, nincs ebben semmi meglepő. Ha – és ez most nem a skizoid állapot reklámja! – kettéválasztjuk a „külső ént” és a „belső ént”, akkor ott vagytok ketten, és igazából egyikőtök sem tudja, hogyan kellene kapcsolatba kerülni.

Hogy miképpen érheted el, hogy szóba álljon veled önmagad?

Először is gyakorlással. Szelídítéssel, pontosan úgy, ahogy a róka elmagyarázta a Kis hercegnek. Megértéssel, belátással, hogy egyik énednek sincs egyszerű dolga. A régi programok kitörlésével, átírásával. Ez utóbbihoz fel kell ismerni, hogy nagy ereje van a korai programoknak. Ha kezdetektől olyan élmények jelentették számodra az életet, hogy amit érzel, az nem fontos, nem számít, és nem veendő figyelembe, akkor igen messziről indulsz. Mint egyébként legtöbbünk.

Később jöhet az első kis „jelszerűségek” kiértékelése. Vajon éreztem vagy csak képzeltem? Éreztem valamit, de mi lehet az? Miért éreztem? Aztán jön az, hogy már érzed, na de mit kezdj vele?

Izgalmas út, kalandos és fáradságos. De egyre közelebb és közelebb kerülsz önmagadhoz. Úgy értem: az igazi önmagadhoz. És onnantól az érzéseid vezetnek tovább.
hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

18 − hét =

hirdetés