Hogyan szólítsuk meg a nőt?
Nem kell ahhoz mélyfeministának vagy épp hímsovinisztának lenni, hogy belássuk, a nő mint önállóan létező entitás egészen újkeletű valami az emberiség (ismert) össztörténelmét tekintve.
Sokáig a nő mindig valaki (férfi) valakijeként létezett, jogilag, gazdaságilag, társadalmilag, mindenhogyan. Nem lehetett saját vagyona, nem élhetett egyedül, ha apja és férje nem volt, akkor valamilyen férfirokonnak kellett befogadnia, esetleg mehetett kolostorba Krisztus menyasszonyaként. Vagy elpusztult, számkivetetten.
Ennél fogva nem is nagyon szólongatták, hivatalosan legalábbis nem. Aztán jött egy új kor, de még erősen megkülönböztetve a nőt a maga státuszában, lehetett nyomozni, hogy „asszonyom” vagy „kisasszony” (a nemesi rangokkal és előtagokkal most nem törődve). Az angolban működött a Miss és a Mrs. Majd ennek is lejárt az ideje, s egy sértődésekkel teljes átmeneti korszak után (ha nem találták el, hogy „asszony” vagy „kisasszony”, akkora megszólítottak jól felhúzták az orrukat rajta) megszületett az angolban a semleges Ms., mint a férfi Mr. női párja. Ebből az előtagból kiderül, hogy nő, de nem derül ki, hogy férjnél van-e vagy sem. Elkezdték hát vakargatni a magyar kobakokat is, ki kellett sütni valami megfelelőt…
Írásban most az az álláspont, hogy a „Tisztelt Hölgyem”-mel nem lehet mellélőni. Persze én gyűjtöm a „kincseket”: őrzök egy levelet, amin a „Major Virág Hölgy részére” szerepel, meg hát én is lettem Úrhölgy, na de a kedvencem, valószínűleg egy guglifordítós megoldás: „Nagyon Tisztelt Úrhölgy Major” lettem, gép generálta valami fordítóprogramból, Isten áldja meg érte, nagyon jót szórakoztam rajta.
Ám itt van még az élőszó kérdése. Ha nyilvánvaló, hogy kihez szólunk, akkor a „hölgyem”, „asszonyom” megfelel, vagy ki is kerülhető a „jöjjön, kérem”-mel és hasonlókkal. Na de mi a helyzet egy orvosi váróban?
Nemrégiben volt szerencsém kisebb látogatást tenni az egészségügyben. Egy rossz szavam sincs az ellátásra, minden rendben volt. Az első alkalommal az orvos megkérdezte, hogy hogyan szólíthat… Nekem is fura volt, mert hát mit mondjak? Legyek „Major”, mint anno a tornaórán? Vagy legyünk jóban, és szólítson a keresztnevemen? Az utóbbit választottam, nagy fájdalmaim voltak, sokkal jobban érdekelt az ultrahang eredményem és a karomba csepegő infúzióban levő fájdalomcsillapító, mint az etikett.
Amikor kontrollra mentem pár nap múlva, akkor jött a „jelenet”. Mint megtudtam, valamiféle adatvédelmi okokból nem lenne szabad a betegek teljes nevével teleüvölteni a folyosót. Lehet, hogy sehol másutt nem tartják ezt be, de én kifogtam az egyetlen olyan helyet, ahol igen…
És jött a zavarodott aprócska csend… Mert ugye egy férfi az „Kovács úr”. (Minden fiúgyerek „úr”-ként végzi, akkor is, ha nyomokban sem tartalmaz semmi „úri” minőséget.) Ha nő, de nevében jelzetten férjezett, akkor „Kovácsné”. Hajlott korúaknál gyakran hallgató a „Kovács bácsi”, „Kovács néni” is, ami akár kedveskedőnek is tűnhet. Na de egy nő, csak úgy, nincs mása, mint egy darab vezetékneve és egy darab keresztneve… most mi legyen? Végül, kissé bizonytalanul, maradt az orvos a tornaórai megoldásnál, és a vezetéknevemen hívott. Szerencsére nem voltak sokan a váróban, és senki más nem viseli ugyanezt a vezetéknevet.
Furcsa volt, de végső soron megoldásnak megfelelt. Azért persze elgondolkodtatott.
A nagy változások mindig magukkal hoznak kismillió aprócska, de mégiscsak megoldandó kérdést. Mint a nő önálló létezése. Oké, hát vagyunk. Csak úgy, magunkban. Akár apa és akár férj nélkül is. És kívánom, hogy mihamarabb szülessen meg az a nemzedék, amelynek tagjai ezen nem csodálkoznak, hanem természetesnek tartják, mint létező variációt.
Mi viszont még az átmeneti kor gyermekei vagyunk. Nekünk még annyi, de annyi mindent kell kidolgoznunk az „önálló nő” projektben… Hiszen még megszólítani sem tudunk egy „ilyet”!
Nyitókép: www.twenty20.com
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
