Amikor a fehér lóra képzelt királyfiról kiderül, hogy „csak egy halandó ember”

Nelli sajnos nem hitte el, hogy királyfi csak a mesében létezik. Kitartóan kapaszkodott abba az elképzelésbe, hogy létezik valahol a Varázslatos Igazi, a Tökéletes Férfi, aki majd rendbe hozza az életét; egy lelki társ, aki majd felépíti, amit régen leromboltak benne, aki ott lesz, amikor szüksége van rá, aki kitalálja a gondolatait, és mindig tudni fogja, hogy ő mit akar. Még 32 évesen sem látta be, hogy ezek valójában egy jó szülő jellemzői, nem egy társé.

A Sorsvonalak szinte minden történetében ott van az a (megrázó) alapvetőség, hogy a legkorábbi gyerek-szülő élményeink formálják bennünk a képet arról, hogy milyenek vagyunk, hogy milyen legyen a másik, és hogy milyen egy párkapcsolat. Jung azt mondja, ha egy belső helyzetet nem tudatosítunk, akkor az sorsként jelenik meg, rajtunk kívül. Önmagunkba nézés nélkül sosem tudhatjuk, hogy milyen energiák működnek bennünk, és hogyan húzzák rá az illúzió fátylát a világunkra.

Nellit érettségiző fiatal lányként szülte az édesanyja. Sajnos az izgalmas, bohém srác, akitől Nelli fogant, két éven belül felelőtlen, csapodár, alkohol-és játékfüggő férjnek bizonyult, a vágyott főiskola lehetőségét pedig maguk alá temették a hétköznapok.
Nelli anyja mindenért a kislányával akarta kárpótolni önmagát, ő lett anyja életének egyetlen felmutatható értéke. Zongorázott, hegedült, táncolt, úszott, szavalt, és versenyeken szerepelt már óvodás korában. Apja hamarosan eltűnt, az anyja rátarti és gőgös viselkedése pedig fokozatosan mindenkit elidegenített tőlük. Rosszul sikerült választása miatt az asszony meggyűlölte a férfiakat, több kapcsolatot többé nem engedett be az életébe. Nelli tehát természetesnek vette, hogy az ő létezésén és teljesítményén múlik anyja boldogsága. Emiatt szétbogozhatatlanul összekeveredett benne saját rendkívüliségének, különlegességének értéke, és a nyomasztóan nagy felelősség terhe.

Nellinek sosem volt komoly párkapcsolata. Apja elhagyta, csalódást okozott neki, és anyja mellett, otthon nem látott egyetlen férfit sem, így fél tőlük. Vágyaiból, ábrándjaiból és elvárásaiból olyan védőfalat épített, ami mögé egy valódi férfi, tartósan sosem léphetett be. Őt ez nem zavarta – szentül hitt abban, hogy az Igazi majd megérkezik, és ő közben nem késik le semmiről. Azt hajtogatta, hogy „van, amikor az ember egyszerűen csak tudja, hogy ki az igazi”. Hogy „a másikat egy pillanat alatt meg lehet ismerni, főleg azt, akit szeretni tudunk”. Nelli gyermekkorból hozott, láthatatlan komplexusai mondatták ezt vele. És ezek épp olyan veszélyesek voltak, mint a Titanic vesztét okozó jéghegy.

A komoly párkapcsolatokban a kölcsönös bizalom és felelősségvállalás, a kölcsönös egymásért való élet az alapja mindennek.

Ezeket nem lehet tartós viszonyok nélkül megtanulni, különösen nem, ha valaki még önmaga elől is titkolja azokat az értékeket, amelyekre vágyik, és amelyeket a másiktól elvárna. Nelli hajlamos a szerelmet aránytalanul felnagyítani és az üdvözülés egy formájának tekinteni. Ez pedig csak elkeseredéshez és ürességérzéshez vezet, mikor végül feleszmél a délibábos képzelgéseiből. A gondok ugyanis akkor kezdődnek, mikor néhány hónap múlva a fehér lóra odaképzelt királyfiról kiderül, hogy „csak egy halandó ember”. Elhúzódik a függöny, és Nellinek mindig meg kell látnia a másikat a maga valóságában.
A valódi kapcsolat, minden felvállalt felelősségével, realitásával és szépségével ekkor kezdődhetne el. És addig tart, amíg a két ember úton van, ameddig valahonnan valahova tartanak.

Mindannyiunknak megvan a választása, hogy a szerelmi kapcsolat az álom, vagy az ébrenlét felé halad‑e. Párkapcsolatunkat használhatjuk érzelmi mankónak, belső bizonytalanságunk enyhítésére, kereshetünk benne gyógyírt önértékelési zavarainkra, vagy akár megkísérelhetjük az állandóság bástyájává tenni, az élet változékonyságával szemben. Ám az ilyen állóvízben tudatunk idővel egyre mélyebb álomba süpped.

Nelli évei ábrándozással, álomgyártással telnek, ahelyett, hogy valóban élne és megérintődne. A félelmei miatt félredobott lehetőségei különös szellemjárást hoztak létre az életében. Így nem kell csalódnia. Hisz csak a fizikai valóságban meg nem élt szerelem lehet tökéletes, de egy hús-vér ember nem.

Bíró Rita

1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.

Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.