Igaz mese felnőtteknek a pórul járt emberről
Élt egyszer egy ember, akinek volt két felnőtt fia, egy felnőtt leánya és ráadásként egy kiskorú fiúgyermeke.
A három felnőtt gyermek már jócskán felcseperedett. A legidősebb fiú túl volt már a bűvös krisztusi koron, az egyszem szép leány is szert tett egy daliás vőlegényre, a középső felnőtt fiú pedig már évek óta elégedettnek mutatkozó házasemberként élte a mindennapjait.
A legifjabb fiú a féltestvérük volt, mondhatni, kilógott a testvéri sorból. Lehetett volna másként, de nem lett, tehát az ember felnőtt gyerekei, amolyan féltestvéri módon, épphogy kötődtek hozzá érzelmileg. Talán féltékenyek is voltak rá titkon, gondolván, hogy az apjuk a féltestvérüket jobban szereti. Mentségükre szóljon, hogy a rosszallásukat igyekeztek finoman kimutatni, így a viselkedésük nem is fájt annyira, mintha szemtől szembe, direktben utálták volna.
Pedig a távolság a négy testvér bensőséges viszonyát illetően nem jelenthetett volna akadályt, mivelhogy a felnőtt gyerekek is az apa házában rendezkedtek be. A leány ráadásul mindjárt hozta a vőlegényét is, és a középső fiú is szó nélkül, szépen beköltöztette a feleségét. Nagy háza volt az embernek, az igaz, ahogy az is, hogy igen sokat dolgozott ezért egész életében.
Hogy szavamat ne feledjem, a legidősebb gyerek csak nem tudott megállapodni! Hogy miért, annak a nagy ég a megmondhatója. Különcnek mondták. Szeretett kalandozni, el-eltűnögetett hosszabb-rövidebb időkre. Volt tehetsége, kitanult egy jó mesterséget, de mindig visszatért az apaországba, és úgy tűnt, most már meg is marad helyben. A szabad lelkek már csak ilyenek. Jövősmenősek. Szóval ő is kilógott a sorból, ha az édestestvéreit nézzük.
Történt, hogy az ember egyszer csak megelégelte a nagy lébecolást. Válaszút elé állította az elsőszülöttjét. Maradhatsz, fiam, nálam, de mostantól már fizetned kell, mondta. Nagy a ház, ehhez dukál a gázszámla, az áram. A víz sincs ingyen, a szemetünket is pénzért viszik el, nem beszélve sok egyéb házzal kapcsolatos költségről. Állj meg a lábadon, mondta az ember, itt nálam vagy máshol. Maholnap nyugdíjas leszek, nem tudok tovább ekkora kvártélyt ennyiőtöknek fenntartani. A testvéred is fizet jelképesen, megmondom, ezt is sokallja, főleg a neje. Ide akar költözni a leánytestvéred is a daliás vőlegényével. Ha ők beszállnak a kiadásokba, neked is be kell, mert ez így fair.
Az elsőszülött, úgy hírlik, ezután csúnyán összeveszett az édesapjával. Sehogy sem jutottak dűlőre pénzügyekben, Isten tudja, ez kinek róható fel, szóval a fiú feldúltan elköltözött. Nem tudhatjuk, mit állított másoknak, de erősen sajnálták, úgy hírlik, többen. Csámcsogtak is a dolgon: hogy tehet ilyet egy érző apai szív?! Felnőtt gyermekét szélnek ereszti!
Az igazsághoz tartozik szorosan, hogy a régóta másik ember oldalán boldoguló édesanyja sem segítette ki az elsőszülöttet ingyenes lakhatással. Hiába is iparkodott volna, két lakása volt tartósan kiadva jól fizető albérlőknek az előkelő kerületben. Szegény elsőszülött két szék között a pad alá esett.
Teltek a hetek, hónapok, éltek tovább a nagy házban ezután nélküle, külön bejáratú lakrészekben. A leány a fess vőlegényével, a fiú a mézes mosolyú nejével, az ember a fiatal asszonyával meg a legkisebb fiával.
Történt, hogy az embert váratlanul, hirtelen súlyos betegség sújtotta. Azonmód kórházba került, lélegeztetőgépre tették. Nagy jajveszékelés támadt a családi körben.
Az ember felnőtt gyerekei, a fiatal asszonya és a legkisebb fia sem tudta, hogyan lesz most tovább. Nagy kuszaság, kapkodás támadt. Mire az asszony észbe kapott, az ember lakáskulcsa, irodakulcsa, okmányai, bankkártyái, mobiltelefonja, számítógépe, autókulcsa, forgalmi engedélye, mit soroljam tovább, a felnőtt gyerekeknél voltak biztos megőrzésen. Mázas szavakkal, sorra kérte el a felnőtt szépleány a fontos holmikat az asszonytól.
Mit akart mindez jelenteni? Tekintsük ezt költői kérdésnek.
Hiába ágált a meggyötört asszony a megalázó bánásmód és eljárás ellen! A családfő elesettségén, tanácsadóik magabiztosságán felbuzdulva helyre intették.
Búgták, sírták mindazoknak, akiknek füle volt rá: ők segítenek erőn felül az apjuknak nagy bajában, bezzeg az a nő nem tesz semmit. Nem látogatja a pórul járt embert a kórházban. Látszatkapcsolat az övék. Évek óta nincsenek együtt. Ez a nő egy kvázi barátnő.
És ez, miszerint a nő nem társ, csupáncsak barátnő, az asszony tudta nélkül bele is került az egyik kórházi zárójelentésbe, a beteg legközelebbi hozzátartozóit feltüntető részbe.
Számításból szült gyereket. Csapnivaló anya. Egész nap ordibál. Elviselhetetlen természet. Hazudozó. Igénytelen. Egy nóném nímand. Nincs semmije, nem ért semmihez. Nem lehet rá számítani. Nem ad egy fityinget se a közösbe. Vérszívó. Jellemtelen, erkölcstelen aljas némber, aki lassan húsz éve permanensen veri szét ezt a csodálatos családot.
Az egy szem leánygyermek, no, nem hiába folytat gyógypedagógiai tanulmányokat, szemfülesen azt is megállapította, hogy az asszony téveszmés nárcisztikus, paranoid skizofrén, úgy, ahogy van elmebeteg. A középső fiú szerint pedig egyszerűen nincs méltósága.
Az asszony, mondják, ezen különösen megütközött. A társa élet-halál között lebeg, tizenkét éves fia sír az apja után, és ebben a helyzetben, megnevezhetetlen idegállapotban kell megélni ráadásként mindezt. Hogy neki nincs méltósága. Ki vette el, milyen alapon és mikor?
A középső fiú, a házasember, talán azért gondolja így, töprengett az asszony, mert őrá évekig főzött, mosott, a csillogóbb élet reményében hűtlenné vált édesanyja helyett. Nem kért, de nem is kapott ezért köszönetet. A méltóságát vajon akkoriban vesztette el? Így morfondírozott.
Egy szó mint száz, a Jóisten végül összekacsintott az emberrel. Meglehet, hetekig öntudatlanul lebegett a két világ között, egyszer csak felébredt, beszélni, mozogni, enni, inni, élni kezdett. Hazakívánkozott a kórházból, felnőtt gyerekei legnagyobb megrökönyödésére.
Kellene a bankkártya, vennék gyógyszert, gyógyászati segédeszközt, kellene a TAJ-kártyám, a személyim, a mobiltelefonom, a szemüvegem, kellene készpénz, a kórházi büfébe is lejárnék… Az ember ilyen hajmeresztő kérésekkel állt elő. De a felnőtt gyerekei nem óhajtották teljesíteni a kéréseket. Mindig volt eszes magyarázatuk, mégis, az ember egyre ingerültebbé vált nagy kiszolgáltatottságában. Személyes okmányai, egyéb holmijai addigra már az elsőszülött fiúnál voltak. A leánytestvér nagy dacosan átadott mindent a követelőző bátynak.
Aztán nemcsak a kért dolgok, de a látogatások is elmaradtak. Már csak az asszony meg a legkisebb fiú járt be az emberhez a kórházba.
A felnőtt gyerekek inkább odahaza szorgoskodtak. Az asszony névfeliratát eltüntették a bejárati kapuról, a magukét meg látványosan kiragasztották vőlegényestől, nejestől. Az irodában levették az asszony fényképét a falról, őt magát pedig kizárták a közös használatú helyiségekből, tán nehogy lopni merjen. Korábban nem látott serénységgel láttak neki a kert gondozásának. Nagy bátran kivágtak pár feleslegesnek gondolt növényt is, odalett az apjuk egyik kedvenc fája is. Belátható, nyomós indokuk volt a rendezkedésre: az egy szem leány a kertbe álmodta közelgő menyegzőjét. Nyílt titok volt, csupán a kerttulajdonos nem volt még beavatva.
A kertrendezésre a leány meghívta az édesanyját is, aki örömest eleget tett az invitálásnak. Végre megint bennfentes lehetett, hisz a csúnya, elhúzódó válás óta nemkívánatos vendég volt a háznál. Nem zavarta cseppet sem, hogy az ember fiatal asszonya és a legkisebb fia is ott lakik. Sok jó ember, végül is…
S hogy ne kerekedjen ily egysíkúra a sors írta mese: a korábban dérrel-durral továbbállt elsőszülött is feltűnt a színen. Okosan kifundálta, hogy amíg az édesapja a kórházban lábadozik, akadálymentesen visszabútorozik. Olyannyira sietett, hogy nem volt ideje mindezt jóváhagyatni az illetékessel. Ő is csak segíteni akart. Sok jó ember…
Mindenki segített tehát lelkesen, önzetlenül, aggodalommal és szeretettel telve. Úgy hírlik, csak az asszony nem, meg a legkisebb fiú. Ők ketten folyton keresztbe tettek. Gátlástalanul megszegték a magukat nyomatékosan egyenesági leszármazottnak nevező többség önkényes szabályait. Arra is képesek voltak, hogy új mobiltelefont vigyenek titokban a kórházba, a saját telefonjáért hetek óta könyörgő, lábadozó betegnek, hogy a kapcsolatot tarthassák vele. Ez az arcátlan cselekedet túlment minden határon a felnőtt gyerekek értelmezésében.
Az asszony végül is csak hálás lehet, hogy verés nélkül megúszta az esetet, s csupán szavakkal karcolta meg a középső fiú dajkaként dolgozó, mézes mosolyú neje: „nézz magad mögé az utcán! (…) kitaposom a beled!” Nem feszélyezte a dajkát egy cseppet sem, hogy a jelenetet végignézte az asszony tizenkét éves fiúgyereke.
Az ember százhúsz nap múlva hazatért. Az asszony engedte be a saját otthonába, a lakáskulcsát, a bankkártyáit és az okmányait csak nagy unszolásra, hetekkel később kapta vissza a gondos elsőszülöttjétől. Az autó forgalmija a megőrzés során rejtélyesen elkallódott, de pár hónap múltán legalább a kocsi kulcsa meglett. A pórul járt ember a visszakunyerált számítógépén talált pár furcsa e-mailt, melyeket maga küldött el a felnőtt gyerekeinek, miközben lélegeztetőgépre kapcsolva a kórházban feküdt. Az egyik levél egy csatolmányt tartalmazott, az összes számítógépes belépőkódjával és jelszavával. Elsőszülött büszkén mesélte, hogy minden tartalmat lementett a számítógépről a sajátjára. Aztán az is kiviláglott a laptopon felejtett üzenetváltásokból, hogy a leleményes egyeneságiak a bankkártyáihoz tartozó PIN-kódokat is próbálták kideríteni, de ebben már nem tudott segítni hacker.
Az igaz mese ezen pontján érdemes megjegyezni, ha valaki határsértésnek, határátlépésnek tekint egy személyét érintő eseményt vagy történést, akkor azt a miheztartás végett annak illik tekintenünk. Ezen túlmenően pedig rendelkezésre áll egy objektívebb mérce: a jogszabályok pontosan rögzítik, hogy a fentebb vázolt cselekmények a jog nyelvén mit jelentenek.
Az eseményeket mérlegelve – traumatizálva, mentálisan és fizikailag legyengülve, de belátási képessége birtokában – a pórul járt ember arra a döntésre jutott, hogy kitessékeli felnőtt gyermekeit a „Paradicsomból”. Nyelt egy nagyott, feljelentést nem tett, enélkül is kerekedett örök harag az úgymond oktalanul elűzött felnőtt gyermekekben. Azóta is tart. Még az esküvőre sem hívták meg a pórul járt embert. Nincs mit csodálkozni ezen, nem a kertben került sor a sietős menyegzőre.
Hosszú mese, nincs még vége, pedig boldogan élhettek volna mindahányan, akár egymás közelségében is, amíg meg nem halnak.
***
Miért fontos a személyes határok tiszteletben tartása, egyben a saját személyes határaink védelme? A legegyszerűbb, legtisztább magyarázatot a következőkben látom: minden embert veleszületetten megillet a méltósághoz való jog; a méltóság sérül, nem ritkán súlyosan, ha átlépjük egymás személyes határait. Magyarul, ha többet engedünk meg magunknak, mint amennyit szabadna.
Na de ki mondja meg, kitől tanuljuk meg, hogy mit szabad és mit nem, ha a határsértésünk, a határátlépésünk a jog előtt nem számít például szankcionálható visszaélésnek vagy bűncselekménynek?
Ráadásul van, hogy egyszerűen csak nem érzünk rá arra, hogy meddig mehetünk el, vagyis nem feltétlenül a rossz szándék mozgat bennünket, csupán nagyranőtt elefántként mozgunk a kicsinyke porcelánboltban. Vagy régóta cipelt (nem kimunkált) lelki sérülésekből fakadó személyiségtorzulás melléktermékeként kezdünk ki másokat a legkülönfélébb módokon. Egy biztos: a határátlépés soha nem kellemes élmény az elszenvedőnek. Ha a határátlépőben megvan a belátás képessége, ezzel együtt a jóvátételre irányuló szándék, mérsékelni tudja az okozott ártalmat. Ha ezek hiányoznak, ott kezdődnek igazán a bajok.
A legveszélyesebb működés a határátlépésben, ha ez a viselkedési séma módszeres, tudatos, valamiféle (többnyire elfedett, rejtett) célja van.
Rengeteg példát lehetne felhozni határátlépésekre a mindennapokból. Sajnos tele van ilyen esetekkel a padlás. A fentebb olvasható igaz történet a szülő – felnőtt gyermek kapcsolatot mételyező határsértésre, határátlépésre „tanulságos” példa. Azért tanulságos, mert lehet olyan érzésünk szülőként vagy gyerekként, hogy családon belül több mindent megengedhetünk magunknak, mint az otthonunk falain kívül, idegenekkel, ismerősökkel, munkatársakkal stb. érintkezve.
Közeli családtagként – még akkor is, ha a kapcsolat nem igazán bensőséges vagy kiegyensúlyozott – máshogy érzékelhetjük az ún. jogainkat. Mintha a rokoni vagy érzelmi szál bónusz felhatalmazást adna, akár még a visszaélést is elbírná. Egy-egy ilyen eset komoly konfliktusokat szülhet és bonyolult helyzeteket teremt.
Ráadásul a családon belüli határátlépéseket megtévesztő módon lehet kommunikálni a külvilág felé, hihetően, ügyesen lehet érvelni a rokoni kapcsolattal. Teszem azt, a határsértő a visszaélést segítségnyújtásnak nevezi, ő csak jót akar… Ha a kapcsolat megszakad, természetes, hogy a saját áldozatiságát hangoztatja. Valahol érthető. Nagyon nehéz szembenézni a saját tévedéseinkkel, túlkapásainkkal, „hátsó” szándékainkkal.
Kívülállóként pedig nehéz igazságot tenni, de ez nem is a feladatunk. Ritkán látunk be a családi drámákba kellő árnyaltságban, mélységben, nem feltétlenül ismerjük a családtagok valódi személyiségét, a családtagok között régóta „feszülő” dinamikát, gyakran még az érintettek sem látják tisztán, hogy mi a probléma eredője. Aranyszabály: ne higgyünk el mindent, amit hallunk, ha nem ismerjük, ha nem jártuk körül több oldalról a „történetet”.
Fodor Ákos költő, műfordítót idézve: Egy tragikomédia szinopszisa: Mindenkinek van igaza.
És ezek az igazságok sajnos életvégig tartó, kibékíthetetlen ellentéteket szülhetnek.
Az igaz mesét lejegyezte: M. M.
Nyitókép, illusztráció: Ron Lach/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
