Igen, ez én vagyok! Az önmegvalósítás ösvényén megtett utad csak a tiéd. Hogy mások mit gondolnak róla, az az ő dolguk

Az előző cikkben elkezdtük keresni azt az „önmagunkat”, akit meg kellene valósítanunk. Találtunk néhány zsákutcát – ez nem haszontalan, mert jó azt tudni, hogy merre nem érdemes tovább haladni, ugyanis arrafelé találhatunk ezer más érdekes dolgot, de az „önmagunkat” nem.

Tehát nem a szerepeink vagyunk, nem a tulajdonságaink vagyunk, és nem érdemes célul kitűznünk sem a tökéletességet, sem a teljességet, már csak azért is, mert ezeket úgysem érhetjük el, csak frusztrálnánk magunkat. Ezzel azonban nem tétlenségre akarok buzdítani!

A lényeg az, hogy a „maximum” helyett az „optimum” pontját keressük: a számunkra lehető legjobbat, amit még belerokkanás nélkül tudunk elérni. Elfogadom, hogy van, akinek megér egy sportteljesítmény annyit, hogy beleszakadjon az ina és többet lábra se tudjon állni, de azért tömeges felhasználásra nem javaslom ezt a hozzáállást.

Önmagunkat tehát nem itt kell keresnünk. Na de hol? Úgy hiszem, legbelül.

Saját magunkkal kell szóba állnunk, úgy, ahogy senki mással: őszintén, levetkőzve minden neveltetést, minden elvárást, minden prekoncepciót. Befogadva mindent, ami bentről jön: mert lássuk be, nem csak fényes-dicsőséges, büszkeségre okot adó elemekből állunk, amelyekkel bátran a világ színpadára merünk lépni, hanem találunk ott sok olyasmit is, amit magunknak sem szívesen vallunk be. Ez a teljes önelfogadás már eleve kemény munka, de ez az önismeret lényege.

Az önmegvalósítás pedig az, amikor úgy cselekszünk, úgy létezünk, hogy a lehető legnagyobb mértékben a belső valóságunk szerint járjunk el.

Tartok tőle, ez is olyan, mint a tökéletesség: sosem érjük el teljesen – de azért egészen közel kerülhetünk hozzá. Először is, rengeteg élethelyzet van, amikor az ember „viselkedik”. Enélkül atomjaira hullana a civilizációnk, ezt el kell fogadnunk. Neveltetésünk által ez körülbelül 4 éves korunkra meg is történik. Másodszor: az ember folyamatosan változik, tehát az önazonosság is dinamikusan változó dolog, nem olyasmi, mint egy szobor, amit egyszer kifaragunk és kész, úgy marad. Olvasol egy jó könyvet, találsz benne érdekes gondolatokat, megforgatod magadban – s szinte érzed, ahogy a lényed egy része átalakul. Máris „más” vagy, mint előtte voltál. Kipróbálsz egy új receptet vagy épp egy új táncmotívumot, és máris ez a „képesség” is hozzád tartozik, pedig tegnap még a fasorban sem volt…

És még mindig a fizikai dimenzióban mozgunk, még mindig a testünk, a fizikai tevékenységünk van fókuszban. Spirituális, sőt, transzcendens síkra lépve még több kérdéssel találjuk szembe magunkat:

nem-fizikai síkon mi vagyok én? Ki az a „tágabb” önmagam, amit – ha elfogadom a létezését, úgyszintén meg kellene valósítanom?

Ha még itt, a korlátozott fizikai dimenzióban is folyamatosan gazdagodik, gyarapodik a lényünk, mi történik a tágabb síkokon? Mégis hová kellene eljutnunk, hogy elmondhassuk: megvalósítottam önmagam?

Tökéletes egység-élmény híján, amíg van egy olyan „én”, amihez tartozik bármi, ami „nem én”, addig létezésünk részleges, véges. Nem csupán fizikai síkon, de egyéb síkokon is. (A védikus irodalom részletesen tárgyalja, mennyire nem csupán a testi életünk véges.) Ezzel a létezéssel megcélozni a tökéletest és végtelent… lehetetlen!

Rendes írók e ponton szokták Harry Potter módjára előhúzni zsebükből az ezer színben tündöklő bölcsek kövét, és megmondani, mit tegyél, hogy mégis „megvalósítsd önmagad”. Én azonban nem vagyok „rendes író”. Mindamellett, hogy tisztelettel elfogadom a javaslataikat, hiszen mindegyik módszer és ötlet hozzáadhat ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az „önmegvalósított” állapothoz, én azt mondom: morzsákat kaphatunk a Mindenségből. Életünkben sok-sok kis morzsát szedhetünk össze, s jól is tesszük, ha ezeket összegyűjtjük.

A legfontosabb, hogy kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal, és fenn is tartsuk ezt a kapcsolatot. A belső önmagunk határozottan jelzi, hogy mi az, ami megfelel, tehát ha ezt-és-ezt tesszük, választjuk, mondjuk, akkor önmagunkat adjuk. Ez mind-mind egy morzsa önmegvalósítás.

Nem csak az, ha festesz egy gyönyörű akvarellt, hanem az is, ha a vacsora utáni mosogatnivalót holnapra hagyod, mert akkor vagy önmagad, ha jóllakottan te is hátradőlsz, nem pedig erőszakkal konyhaszolgálatra rendeled magad. Az is önmegvalósítás, ha például olyan ruhát választasz, amiben azt érzed a tükörbe nézve: igen, ez én vagyok! Ezek nagyon jó érzések, könnyű őket észrevenni, amint egy kis teret engedsz nekik az életedben.

Az önmegvalósítás ösvényén megtett utad csak a tied. Hogy mások mit gondolnak róla, az meg az ő dolguk.

Nem könnyű ezt megélni, hiszen általában valami kiáradó, „prezentálós” dolgot várnak az emberek – főleg egymástól. Ám az önmegvalósítás valahol a legsajátabb, legintimebb magánügy.

A haladást viszont tökéletesen észlelni fogod: egyre többször érezd olyan igazán jól magad… úgy, hogy örömmel jelented ki magadban: „igen, EZ ÉN VAGYOK!”.

 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

13 + 13 =

hirdetés