„Illúzió, hogy ami eddig nem működött, az krízishelyzetben majd működni fog.” Segítőkről, veszteségekről, szülőkről, gyerekekről Anda Csilla pszichológussal

A világjárvány sok mindenre felnyitja a szemünket; például azoknak az embereknek az erőfeszítéseit is másképp értékeljük, akik máskor nem érezik magukat megbecsülve, sem morálisan, sem egzisztenciálisan, sem a szakmai hozzáértésüket tekintve. (Megjegyzem, a szociális szféra dolgozóiról még a járványügyi vészhelyzetben is kevés szó esik – ahogy máskor is –, noha ők azok, akik nap mint nap a legrászorulóbb társadalmi rétegeket igyekeznek segíteni, a veszélyeztetett, védelembe vett gyermekektől kezdve a lakhatási problémákkal küzdőkön át az ellátásra szoruló idősekig. És eközben ugyanúgy ki vannak téve a fertőzésveszélynek, mint például az egészségügyi dolgozók.)

Hangsúlyos a hivatásos segítők, pszichológusok szerepvállalása ebben a rendkívüli helyzetben. Számos szakember nyilatkozik tanácsadóként a világjárvány kapcsán, de mintha emögött lenne valamiféle irreális külső elvárás is: legyenek kész válaszaik, erősítsenek bennünket, szolgáljanak megküzdési stratégiákkal. Nem lehet most könnyű nekik sem, igen csak nehéz egy rendhagyó, világméretű krízishelyzetet a pszichológia eszköztárával „kezelni”. Nyilvánvaló, hogy egy hosszabb folyamat elején járunk… Ettől függetlenül nyilván – tapasztalatot és tudást bevetve – próbálnak segíteni a pszichológusok és mentálhigiénés szakemberek is a hozzájuk fordulóknak. Úgy, hogy a problémában maguk is „érintettek”.

Többek között erről beszélgettem Anda Csilla pszichológussal, de egyéb fontos témákat is érintettünk.

Anda Csilla pszichológus

Önkéntesként segítesz a járványhelyzettel összefüggő problémákban – számos pszichológus kollégáddal együtt – a hozzád fordulóknak. A társadalmi felelősségvállalás, az önkéntes segítés fontossága megkérdőjelezhetetlen. Egyben példaértékű, csodálatos gesztus. Sokan ajánlanak fel ingyenes segítő beszélgetést, és ennek kapcsán megfordult a fejemben, hogy bizonyos értelemben irreális elvárásokat támasztunk veletek szemben, hiszen a világjárvány ismeretlen helyzetet teremtett, mindannyian érintettek vagyunk benne valamiféleképpen. Mennyiben befolyásolja ez az érintettség a munkátokat?

Valóban, pszichológusként általában másként vagyunk érintettek; speciális helyzet a mostani, valamelyest nehezebbé teszi a segítést. Krízisszolgáltatást nyújtunk, miközben ugyanabban a helyzetben vagyunk s mindenki küzd ezzel a maga módján. Amikor a kliens szemben ül velem, s benne van mondjuk egy válási folyamatban, nem fogja tőlem megkérdezni, hogy váltam-e már el valaha. Ez a párhuzam fel sem merül általában. Most viszont a kliens látja, hogy a saját lakásomból dolgozom, online. Nem rendelőben találkozom vele – tehát a keretek is nagyon megváltoztak. Többet láthat belőlünk, a mi életünkből is, és ez érintheti már a határok kérdését. A rendelőben egyszerű a határtartást fenntartani, ez támogatja a konzultációt: a segítő élete tabu, nem fontos. Most sem az feltétlenül, de a kliens sokkal nagyobb valószínűséggel fogja megkérdezni tőlem, hogy én magam hogy vagyok ebben a helyzetben. 

Sokfélék a világjárvány okozta veszteségek. Végletesen leegyszerűsítve: van, aki sokból veszít sokat, van, aki kevesebből keveset, de már ez is életbevágó számára, mert az alapszükségleteit érinti. Létezik valamiféle általános szabály ezen sokféle veszteség pszichés kezeléséhez?

Nem egyszerű kérdés. Az igazságtalanság érzése valóban feltörhet az emberben. Nem közömbös, hogy a veszteség ténylegesen megélhetési problémákat érint, vagy arról szól, hogy az illető egy külföldi út helyett a balatoni nyaralójába „kényszerül”, s különösebben nem kell alább adnia az életszínvonalát. Hatványozottan fontos ebben a helyzetben, hogy ne hasonlítgassunk, amire egyébként ösztönösen hajlamunk van. Nincs értelme, nem vezet jóra, káros csoportfolyamatokat is beindíthat. Ahelyett, hogy arra figyelnénk, a társadalmi igazságtalanság vagy igazság hogyan érvényesül ebben a helyzetben, próbáljuk inkább megnézni azt, hogy a magunk szintjén mit tudunk kihozni ebből az egészből. A közösségi médiában a „süssünk kenyeret!”, „jógázzunk otthon!”, „fejlesszük a gyereket!” jellegű felhívások a társadalom adott rétegét szólítják meg, nem feltétlenül azokat, akiknek komoly gondot jelent a napi étkezés megoldása, a lakhatás, a rezsiköltség előteremtése… Ők ezeket a közösségi megmozdulásokat nehezen tudják elhelyezni a saját életükben. Ha ezt is figyelembe vesszük, nehéz úgy optimizmusra hangolódni, hogy az ne hasson álszentségnek. Sokszor elhangzik tanácsként, hogy „ne érezd magad áldozatnak!”, s máris sokkal jobb lesz a kiindulás. Csakhogy a mostani helyzetben mindenki áldozat és bizonytalan minden. Ennek ellenére, hogy valamilyen szempontból igen is áldozatok vagyunk, fontos, hogy mindenki meg tudja találni az életében azokat a pontokat, amelyek valamiféle kontrollképességet adnak, amik felett kontrollt lehet gyakorolni. Olyan kapaszkodókat kell keresni, amiben jól tudunk működni. Ha például valakinek fontos az időkorlát, beoszthatja magának a hátralévő kettő-négy hónapot, hozzárendelve célokat: az első hónapban ezt és ezt fogom csinálni, a másodikban ezt és ezt… Fontos, hogy legyenek apró célok, amik segítenek, hogy hatékonyan tudjuk a mostani feltételek mellett is szervezni, vinni az életet. Ez pozitív töltetet ad. Ez sem könnyű, nyilván. Ha valaki korábban egy vállalatot vezetett, mondjuk étterme volt, ötven embert navigált, hogy tud magának más típusú célt kitűzni? Valami olyasmit, amiben képes hinni…

A világjárvány a kapcsolatokat is próbára teszi…

Ennek is van egy negatív és egy pozitív oldala. Sokan nem tudják úgy megélni a bezártságot, hogy az egy kellemes együttlét legyen azokkal, akiket szeretnek. Egy csomó család nem működik jól, ezen nincs mit szépíteni. Ezekben a családokban nagy valószínűséggel kemény most a helyzet… Fontos leszögezni, hogy a párkapcsolaton, illetve a családon belüli bántalmazást semmilyen helyzet, semmikor nem indokolhatja, tehát a mostani krízishelyzet sem adhat jogalapot erre senkinek. Az érintettek a krízisvonalnál dolgozó szakembereket felhívhatják, és segítséget kérhetnek tőlük. Van nagyon sok pozitív példa is, szerencsére. Abban a furcsa helyzetben vagyunk, amikor a közelség és távolság együttes megléte érvényesül. A fizikai elszakítottság ellenére lelkileg közelebb kerülhetnek egymáshoz azok, akiknek eddig nem sikerült. Félre lehet tenni régóta húzódó ellentéteket is, mert ennek az aggasztó helyzetnek van egy olyan dimenziója is, amiben már nem annyira fontos a magam sértettsége, mint eddig. Jobban lehet nyitni olyan kapcsolatokban is, amelyekben évek óta húzódott konfliktus. A járvány lehetőséget adhat arra is, hogy az ember rendezze egy-két kapcsolatát. Látni, hogy mennyire ügyesen megtalálják az emberek az együttlét módját, például Skype segítségével kávézgatnak, társasjátékoznak a barátok… Sok kapcsolatot ez a helyzet meg fog erősíteni. Az otthon maradt családtagok, akikre egyébként is a jobb működésmód volt a jellemző, szintén összekovácsolódhatnak, hisz ez a helyzet lehetőséget teremt arra, hogy az alapvető értékeket újradefiniáljuk, és később is erre lesz szükség.

Az összezártság azoknál is hozhat pozitív fordulatot, akik konfliktusos, elhidegült párkapcsolatban élnek?

E tekintetben nem vagyok annyira optimista. Ami eddig a szőnyeg alá volt söpörve, azt ebben a helyzetben már nehéz lesz a szőnyeg alá söpörni… Azok a párok jöhetnek ki jól a helyzetből, akiknél azért laposodott el a kapcsolat, mert nagyon elfoglaltak voltak, ténylegesen nem volt idejük egymásra. Ott lehet rendbe lehet hozni dolgokat, egymásra lehet találni újra, mert eddig a figyelem, az egymásra fordítható idő hiányzott. 

A világjárvány okozta helyzet az elvált szülőket is próbára teszi. Most feketén, fehéren megmutatkozik, hogy a gyerek(ek) érdekében mennyire készek a felek együttműködni…

Ha válás után a két szülő együtt tudott működni, egyenesen kommunikáltak egymással, nem voltak játszmák, ők ebben a járványügyi helyzetben is hatékony megoldásokat tudnak találni, ez biztos. Az viszont nem várható el, hogy ami eddig nem működött, az krízishelyzetben majd működni fog. Vannak kivételek, de nem ez a jellemző. Csak azért, mert most nehéz a helyzet, nem fog magától egy csapásra megváltozni a felek viszonya. Arra még mindig van mód, hogy a kommunikáció megsegítése érdekében mediátorhoz forduljanak a felek, mert online is elérhető ez a szolgáltatás.

Mi a legfontosabb most, amire a gyerekek érdekében figyelniük kell a külön élő szülőknek?

Arra kell törekedni, hogy ez az időszak a gyerekek számára a biztonságról szóljon, ne a stresszről, a traumáról. Sokat tehetünk ennek érdekében, gyakorlatilag rajtunk, szülőkön múlik az ő megélésük. Nem kell, hogy a gyerekek aggodalmaskodjanak. Ha a változásokat a szülők jól tudják kezelni, a gyerekek nem fogják vesztesnek érezni magukat. Nyilván ebben is vannak kivételek. Ahol egzisztenciálisan nagyon nehéz, ott a gyerekeknek is az… Ha az étel előteremtése is komoly gond, az a gyerekeket is érinti. Azért nehéz általánosságokban fogalmazni, mert mindenkit másként érint ez a helyzet. A szülők próbáljanak arra koncentrálni, hogy a gyerek ilyen helyzetben még inkább igényli a biztonságot.

Az sem ritka, feltételezem, hogy bár együtt van a család, a két szülő teljesen más álláspontot képvisel a járvány kapcsán. Ez a nézetkülönbség miként hat a gyerekekre? 

Mivel nem ismerjük a jelenlegi helyzetet, nem éltünk át még hasonlót, azt gondolom, a „jobb félni, mint megijedni” elv követése a reálisabb, mint az a hozzáállás, hogy ne aggódjunk feleslegesen. A véleménykülönbség, a helyzet eltérő kezelése némely esetben akár hasznos is lehet, egy túlaggódó szülő viselkedését ellensúlyozhatja a lazább szülőtárs. Ugyanakkor fontos, hogy az a fél, aki nem tudja komolyan venni a helyzetet, aki nem különösebben tart a járványtól, a következményektől, próbálja meg elfogadni azokat a gondolatokat, melyeket a másik szülő a magáénak érez. Fogadja el, hogy a gyerek féltése vezeti a másikat, és nem feltétlenül a játszma vezérli. Legyen közös metszéspont, ne egymás ellen menjenek, mert a gyerekeket összezavarják vele. Például ha az anya azt mondja a gyereknek, hogy „meg kell mosnod a kezed, kétszer, és a cipődet az ajtóban kell hagynod”, az apa ne vágja rá, „hagyd a csudába ezt a hülyeséget!”.  A másik tekintélyét és kompetenciáját ne kérdőjelezzük meg a gyerek előtt!

Nehéz lehet most azoknak a helyzete is, akik egyedül élnek…

Valóban, bár vannak, akik szeretnek egyedül lenni, mindig feltalálják magukat, ki tudják bontakoztatni az énjüket így is. Azoknak lehet nehezebb, akik a magányt rosszul viselik, ennek a súlyát ők most fokozottan érezhetik. Önsegítő módon érdemes keresniük a kapcsolódási lehetőségeket, szerencsére az internet korában van erre mód, továbbá az is kapaszkodót adhat, ha nem a magányra fókuszálnak, hanem tudatos módon igyekeznek olyan dolgokat kipróbálni vagy bepótolni, amikre eddig nem volt idejük. Segít, ha fejlődési lehetőséget látnak ebben az időszakban, s valamilyen módon megpróbálják aktivizálni, hasznossá tenni magukat. 

Nehezítő tényező, hogy nem tudjuk, meddig kell kitartanunk. Mit lehet ezzel a bizonytalansággal kezdeni?

Ez a megközelítés arra a helyzetre hasonlít, mint amikor valaki meg akarja változtatni a szokását, más életmódra szeretne áttérni. Tudja, hogy a változáshoz idő kell, mondjuk 3-4 hónapig az vár rá, hogy nem ehet ezt-azt… Ettől megijedhet, és már a második nap feladja, nem fogja tudni tartani magát a vállalásához. Nagyon sokat tud segíteni azon a bizonyos második napon, ha csak az adott napra koncentrál, és a fókusza nem a jövőn van. Most is ez lehet a kapaszkodónk: azzal tudunk egy kicsit játszani, magunknak segíteni, hogy hova helyezzük a figyelmünket. Mi az, amire most hatással lehetek? Az nem fog segíteni, ha folyamatosan azon rágódunk, hogy mit hoz a jövő. Ezt máskor sem tudjuk. Hogy hatékonyak tudjunk maradni, a fókuszt a mai napon kell tartani, a jelenben kell maradni.

Akinek nincs munkája, akinek egzisztenciális alapproblémái vannak, azt nyilván nem lehet azzal megszólítani, hogy „élvezd a reggeli kapucsínódat!” De mégis, egyszerűen nem tudunk mást tenni, mint azt, hogy ebben a helyzetben is megpróbáljuk megtalálni az örömöket. Megkeresni azokat a kapaszkodókat, minden rossz ellenére, amiért hálásak lehetünk, mert nagyon sok minden van, amiért hálásak lehetünk. Ha azon van a fókusz, hogy mi hiányzik, akkor azt fogjuk megélni. Az nagyítódik ki, amire a fókuszt, a figyelmet helyezzük. Át kell keretezni a dolgokat, ez sokat segít: „veszteség ért, de még mindig megvan ez és ez”. Ez a szemlélet sokkal nyugodtabbá tudja tenni az embert, és ez nem feltétlenül álszent dolog.

Neked mi segít most?

Nagy segítség, hogy lehet beszélni a barátokkal, a családtagokkal. Most mindenkinek fokozott igénye van a ventilálásra, a beszélgetésre. Amikor épp a hullámvasút alján ülök, elfogadom. Tudom, hogy nekem mi szokott segíteni, s ezeket vetem be a mélypontokon. 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenhárom − 11 =

hirdetés