Alapjog, költséges alternatíva vagy hiú ábránd természetesen, háborítatlanul megszületni? Indokolatlan császármetszéséről írt egy traumatizált anyuka
Bocsásd meg magadnak, hogy nem tudtad azt, amit nem tudtál, mielőtt megtanultad volna.
Csodálatos terhességem volt, végig minden rendben volt. Ádám rengeteget mocorgott, párom sokat simogatta, mindig vártuk az ultrahang vizsgálatokat – jól voltunk mi így hárman. Vártuk a születését, de jó volt várandósnak lenni. Február 9-re voltam kiírva. Kórház, vizsgálatok. Minden rendben, NST, UH tökéletes, reggel néhány jóslófájás, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Aztán jött a rutinvizsgálat.
Ádám már annyira készülődött, hogy feszítette a magzatburkot. Lehet, csak pár óra kellett volna neki, ám az orvos vizsgálat közben megrepesztette a burkot. Nem rendhagyó dolog, sokszor történik így, persze véletlenül, bár esetünkben valószínűleg tényleg nem volt szándékos. Mire hazaértem, már rengeteg magzatvíz elfolyt, de alig-alig voltak fájások. Ma már tudom: nem kellett volna berohanni a kórházba, csak a protokoll szerint menni kell…
Gyenge fájások, kristálytiszta magzatvíz, tökéletes szívhang.
Gyorsan zuhanyozzak, beöntést gyorsan, siessünk, NST, gyorsan, gyorsan!
Enni nem lehetett, inni legalább hagytak. Mozogni persze nem. Tisztán éreztem: Ádámnak sokat segítenék, ha sétálnék, de még vécére is alig engedtek ki. Feküdni szörnyű volt, állni valamivel jobb. Tíz órán át küszködtünk a fájásokkal. Szőlőcukron éltem. Nagyon fárasztó volt, de bírtuk.
Nem kértem gyógyszert, adtak. Nospát. Nem segített. Mozgás kellett volna és egy kis nyugalom, és az, hogy ne sürgessenek. A fejem felett ment a visszaszámlálás, pedig a szülés nem verseny. A késő esti, 22 órai vizsgálatról már kitessékelték a páromat. Döntés született: jöhet a császármetszés! Pánik. Remegés. Antibiotikum. Császár?! Miért?! A válasz örökre bevésődött az agyamba: nincs kapacitás arra, hogy ennyi ideig vajúdjak.
A doki 10 óra alatt 4×3 percet töltött velem. Volt fogadott szülésznőm. Délután egykor volt egy szülés, utána végig egyedül voltam. Ádám jól volt, s bár fáradt voltam, bírtam volna még…
De nem! Vittek, vágtak. Erőszakot vettek a testemen. Rögtön elvették a kisfiamat. Összevarrtak. Az orvos tizenegykor már békésen alhatott.
Eltelt kilenc óra. Rengeteg idő! Iszonyatos fájdalom, remegés. Kilenc óra a fiam nélkül. Hogy Ádám mennyit sírt? Sosem fogom megtudni. Aztán kihozták 30 percre, majd újabb három órára elvették. És ez így ment. Cukros teát kapott…ami mellesleg (?) törvénytelen. Az egyetlen pozitívum, hogy ennek ellenére gond nélkül el tudtam kezdeni a szoptatást.
A mi történetünk közel sem egyedi eset. Tudom, látom, olvasom. A kórházak többségének jó ez így. Az orvosoknak jobban fizet a császár, a szülésznő nem megy szembe az orvossal, a dúlát nem engedik be, az apukát egy mondattal halálra ijesztik, s persze az anyukát is.
Kockázat? Minden statisztika és kutatás szerint kockázatosabb a császár, amíg nincs közvetlen életveszély, még akkor is ha már volt császáros előzmény.
Lelki sebek? Vannak. Rengeteg. Túléltük? Igen… Nem hittem, hogy életem legnehezebb, legrosszabb négy napja a fiam első napjai lesznek.
Az első születésnapja után két hétig szinte bármitől sírni tudtam volna. Persze most már tudom: mi jól csináltunk mindent. Ádám befordult, elindult a születés útján, én pedig csináltam, amit hagytak. Azt a keveset. Gyűlöltem a kórházat, haragudtam magamra, amiért nem készültem fel jobban. Nehéz bevallani, de még a fiamra is haragudtam.
Gyűlöltem magam, hogy hallgattam a szülésznőmre és bementünk a kórházba. Gyűlöltem, hogy hagytam magam megműteni. A rendszer vacak, elavult, az orvosok, ápolók érzéketlenek – természetesen nem mindenki, erről majd később…
Nincs elég pénz az egészségügyre, tudom, de a nőgyógyászok azért nem éheznek… Az emberség nem pénzkérdés! A csecsemős ápolók fizetése nyilván közel sem megfelelő, de miért vállalják a munkát mégis, ha egy deka tapintat és empátia sem szorult beléjük?
Nem normális, hogy a természetes, háborítatlan szüléséért hős amazonként kell küzdeni!
Ha előre tudtam volna, megpróbáltam volna hős amazon lenni… Informálódtam, tornáztam, légzést tanultam, igyekeztem tudatosan végigcsinálni a 9 hónapot – azt hiszem, sikerült is. Csak éppen bizonyos információknak nem voltam a tudatában.
Vészhelyzetben a jó megoldás a császármetszés, de onnantól, hogy egy orvos a saját érdekében vág, a szememben nem orvos, csak egy érzéketlen hentes…
Sosem fogom megtudni, hogy a kisfiamnak milyen sebeket okoztak ezzel. Szerencsére rengeteget szopizik, így a szoros fizikai kontakt megvan közöttünk. De sosem tudtam például hordozni, nem szeret csak úgy összebújni… Igyekszem kompenzálni, ahogyan csak tudok. Igyekszem meggyógyítani mindkettőnket, de nagyon nehéz feladatnak érzem…
Hamarosan folytatjuk
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.