Joga nemcsak annak van, aki üvölteni akar, hanem annak is, aki csendet szeretne. A világ önkiegyensúlyozó természete
Indulatokkal terhes kommentfolyam hömpölyög egy vendéglátóhely közösségi oldalán. Van házirend, de nem tartják be a vendégek, a vendéglátók korlátozásokat vezetnének be, de emiatt sokan a fejüket vennék, mások kitörő örömmel fogadják a hírt. A vendéglátó óvatos, nem merészel radikális, kategorikus lépéseket tenni, mégis fújnak rájuk rengetegen. Holott a házirend semmi teljesíthetetlen extrát nem tartalmaz, a polgári jog is védi őket, de még az ÁNTSZ-rendelkezések is.
Mit is szeretne a vendéglátó? Nyugalmat, csendes, békés viselkedést, hiszen ilyen profilú helyet álmodtak meg, ebben az irányban tettek lépéseket. Puha kuckót alakítottak ki, nem füstgépbe és lézertechnikába fektettek, kézbe simuló bögrékben adják az italt, nem üvegben vagy műanyagpohárban, megnyugvást, elcsendesülést szeretnének kínálni a hozzájuk betérőknek.
Joguk van hozzá? Joguk van megszabni, mit kínálnak, és minden törvényest megtenni, hogy ebben ne akadályozzák meg őket? Joguk van érvényesíteni a jogaikat? Elvileg nem kérdés, ugye?
Ha eljössz hozzám látogatóba, akkor adok papucsot, de le kell venned a cipődet. Ha ez nem tetszik, akkor sem mászhatsz rá sáros bakancsban a fehér, hosszú szőrű szőnyegemre, hanem kint maradsz az előszobában, ahol még fel tudok mosni utánad.
Rohadék vagyok emiatt? Vagy csak nem akarok áldozattá válni és hetente hordani tisztítóba a szőnyegemet (nem kevés pénzért) és különben is, az én kecóm, én írom a szabálykönyvet? Cserében nálam lehet dohányozni. Nálad lehet? Ha elmegyek hozzád, rágyújthatok a nappalidban a kanapén, vagy – tetszik, nem tetszik – rongyolhatok ki az erkélyre vagy akár az utcára, ha én csak azért is rá akarok gyújtani?
A kommentfolyamból kiderült, jogai mindenkinek vannak, dögivel. És mindenki maga tudja, meddig terjednek azok – ebben pedig összeütközésbe kerül azokkal, akiknek a túlnyúló „jogalkalmazásaikkal” hátrányt, netán kárt okoznak.
Az Univerzum azonban az egyensúlyra törekszik. Nem, ez nem igaz. Az Univerzum TERMÉSZETE az egyensúly. Így működik. Ha tehát valahol kibillen valami, meglesz az ellenirányú billenés is. Csakhogy, míg az egyik irányú egyensúlyvesztést jól viseljük (történetesen azért, mert azzal személy szerint jól járunk), addig a másik irányú, valójában kiegyensúlyozó elbillenés ellen hevesen tiltakozunk.
Ez történik a vendéglátónál, ahol az üzletvezetőség tiltakozik a házirend megsértése ellen, a rendbontók pedig tiltakoznak a tiltakozás ellen, a házirend érvényesítése ellen pedig még annál is inkább!
Lehet azon vitatkozni, hogy rendben van-e, hogy az étkezőasztalon pelenkázzák a gyereket. Ha te otthon így csinálod, a te dolgod. De egy étteremben??? Mondhatnánk, hogy tessék minden vendég után fertőtleníteni, mint egy kórházban, de akkor meg a fertőtlenítőszag ellen lenne tiltakozás. Nincs tökéletes házirend – de mindenkinél van. Például nálam sem tehetnéd a kakis pelenkát az étkezőasztalra. Lenne más megoldás, de azt én – a vendéglátó – mondom meg.
A „jogaim vannak, én fizetek, azt csinálok, amit akarok”-mentalitású emberek tömeges megjelenésére teljesen normális reakció, hogy szigorú szabályokat hoznak, kihirdetik (magukra vonva a virtuális népharagot), és adott esetben fizikai erővel érvényesítik. A rengeteg, korlátozást, alapvető viselkedési normákat sem ismerő gyerek, és nemtörődöm szüleik miatt sorra jelennek meg a gyerekmentes szállodák, wellness-létesítmények, vendéglátóhelyek. A nyakló nélkül való éjszakai üvöltözések és barkácsolások ellen van az önkormányzati csendrendelet.
Mert ugye joga nemcsak annak van, aki üvölteni akar, hanem annak is, aki csendet szeretne.
Nemcsak annak, aki rohangálni, törni-zúzni-macskafarkathúzni akar, hanem annak is, aki mindezt nem kívánja maga köré. Egy angol mondás jól rávilágít a határokra: „the right to swing my fist ends where the other man’s nose begins”. Nem tudom frappánsan fordítani, a magyar megfelelője pedig nem ennyire kifejező, tehát itt egy nyersfordítás: az öklöm lengetésének joga véget ér ott, ahol a másik ember orra kezdődik.
Minden szentnek maga felé hajlik a keze, így lokálisan elbillentgethetjük a globális egyensúlyt az egyik vagy a másik irányba. Például nálam rágyújthatsz, de leveszed a cipődet. Talán nálad épp fordítva van, maradhat a cipő, de nincs dohányzás. Vagy se cipő, de dohány. Vagy mindkettő. Lokálisan a felelősséget viselőnek van joga meghatározni a szabályokat. Közösséginek szánt helyeken is megjelenik, meg kell jelennie az efféle lokális szabályozásnak. Egy játszóházban az ember ne akarjon csendet, egy könyvtárban viszont ne legyen visongás. Egy mekiben ne akadjunk ki, ha gyerekzsúr van a sarokban, és a saját hangunkat sem halljuk, de egy csendre-békére-nyugira profilozott teázóból adott esetben lehessen kizárni a hangoskodókat, életkortól függetlenül.
Lokálisan csupa-csupa „igazságtalanság”, csupa kibillentség. Globálisan azonban épp ettől lesz rend: mindenkinek lesz helye. Akinek hajtépős buli kell, menjen oda, de aki csendes beszélgetésre vágyik, annak is biztosított legyen a lehetőség. Ha kell, szigorú tilalom útján. Ha kell, felvállalva a meghurcoltatást, hiszen az így kizártak vérig lesznek sértve. Ha ebben a cipőben jársz, gondolj arra: ami az egyiknél mínusz, a másiknál plusz! Van, aki távol marad, s van, akit épp az vonz oda.
Nem képvisel abszolút igazságot az, aki üvöltve hangoztatja a maga szubjektív igazát. Itt nincs abszolútum. Csak egyensúly, mert ez a világ természete.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
