Kamasszal karanténban és azon túl. Mit igényel a serdülő a családtól ebben az életszakaszban? Klinikai szakpszichológus gondolatai
Kamaszok karanténban. Mennyiben sajátos az ő szempontjukból a pandémia? Mire érdemes figyelniük a szülőknek, hogy minden családtag számára a lehető legjobb legyen a négy fal között, a külvilágtól és más fontos személyektől való elszigeteltség időszakában? Többek között erről beszélgettem Labancz Dániel klinikai szakpszichológussal.
Labancz Dániel
A kamaszokkal alapjáraton, „békeidőben” sem egyszerű az élet, legalábbis ez az általános vélekedés. Pláne, most, amikor őket is komolyan érintik a járványügyi korlátozások… Ez a sajátos életszakasz, amit a szakirodalom normatív krízisek egyikeként említ, feltételezhetően sajátos megközelítést, ha úgy tetszik, nevelési stratégiákat igényel a szülőktől. Mitől válik „problémássá” egy kamasz?
Alapesetben egy egészségesen kapcsolódó gyerekből egy egészségesen távolodó kamasz lesz. Egy kamasznak életfeladata, hogy eltávolodjon a családjától, kifelé forduljon az érdeklődése, megszemléljen más értékrendeket, keresgélje a saját határait – azaz nézzen bele más tükrökbe, hogy ne csak azt lássa, amit a család vagy a szülő tart. El kell távolodnia, a kapott értékeket megfelelő távolságból kritikusan megszemlélni, hogy aztán visszatérhessen ahhoz, amit valóban a magáévá tett. A kamaszkort a személyiség születésének vagy második születésnek is szokás nevezni, s ebben a születési folyamatban ő maga aktív szerepet vállal. Békeidőben a kamasz nem ül otthon, hanem elindul, felfedez, kíváncsi, beszélget, bandázik, csajozik, fiúzik, próbálgatja a különféle identitásokat, és erre jelenleg – karanténban – nincs vagy csak korlátozottan van lehetősége. Pontosan azokkal van összezárva, akiktől eltávolodni igyekszik, és pont azoktól van elzárva, akik számára ebben az életkorban a legfontosabbak: a kortársaktól, barátoktól. Semmelyik szülő ne várja azt, hogy a gyerek jó képet fog vágni a karanténhoz! Nem azért, mert utálja a szüleit, hanem mert veszteségei vannak. Egy kamasz különösen nehezen viseli, ha nem teheti azt, amit szeretne, amire vágyik – egészen egyszerűen azért, mert ebben az életkorban minden és bármi válhat fontossá és kiemelt jelentőségűvé, és mert mindenki ilyenkor tanulja meg a hosszú távú tervezés képességét, épp a rövid távú előnyök előtérbe helyezése és az ebből való tanulás révén. Hozzáteszem, sok kamasz figyelmen kívül hagyja a kijárási korlátozást, nem tartja be a szabályokat – épp az előzőekben leírtak miatt. A legtöbben viszont otthon ülnek, és ez számukra nagyon nehéz élmény. Az életkorból fakadó viselkedési sajátosságokat nem írja felül a járványügyi helyzet. Ugyanakkor azt is meg kell mondanom, hogy azok a tizenévesek, akikkel én kapcsolatban vagyok, meglepő felelősségtudatról tettek tanúbizonyságot az elmúlt hetekben…
Csakhogy a szülők elkezdenek aggódni a gyerek miatt; bizonytalanná válhatnak, ha a gyereküket bezárkózva, magukba fordulónak látják. Nem mindig könnyű eldönteni, hogy az apatikusnak tűnő viselkedés még a normális tartományba esik-e vagy súlyosabb a helyzet…
Tudjuk be ezt annak, hogy az ő élete is fenekestül felfordult… Elvették tőle az eddig megszokott, hétköznapi életét. Ha egy kamasz azt kéri, hogy hagyjuk békén, akkor célszerű békén hagyni – minden más kontraproduktív. Ha faggatjuk, nyaggatjuk, a kamasz bezár. Ez nem jelenti azt, hogy ne érdeklődjünk felőle, ne legyünk rá kíváncsiak- érdemes kifejezni, hogy érdekel bennünket, mi történik vele, benne – de ne várjuk el, hogy mindig válaszoljon, és közlékeny legyen. Ha a „csendjében” tudjuk időnként hagyni, egy idő után nagy valószínűséggel oda fog jönni, és ha nem is fog mindent elmondani, a maga módján keresni fogja a kapcsolatot. Ha egészséges volt a kapcsolódás gyerek és szülő között a kamaszkor előtt (azaz kellő érzelmi biztonságban és meghagyott önállóságban élhetett), ha megkapta a szülő számára fontos értékeket, nagy baj nem lehet! Legyünk nyitottak, de szabjunk határokat is úgy, hogy hagyjunk annyi mozgásteret, hogy eldönthesse, milyen távol vagy közel szeretne lenni hozzánk, hogy kipróbálhassa magát, hogy adott esetben hibázzon is. Kifejezhetjük, hogy szükségünk van rá, szeretjük, igényeljük a társaságát, de próbáljunk megbarátkozni a gondolattal, hogy ezt a néhány nehéz évet át kell vészelni. A kamasz akkor van rendben, ha szélsőségek közt, de folyamatos változásban van. Egy jól funkcionáló kamasz az egyik pillanatban mély depressziót, világfájdalmat él meg, a másik pillanatban egy ovis gyermek szintjén csacsorászik, vihog. Az egyik héten kalapot hord és hosszú fekete kabátot, a másik hónapban hosszúra növeszti a haját és befesti kékre. A kamaszoknál ezek a szélsőségek normálisak. Akkor kell elkezdeni gyanakodni, ha egy szélsőségben hosszú ideig (hetekig, hónapokig) benne ragad. Ha sokáig depis, nyomott, vagy felhangolt, vagy ha semmiféle szélsőséget nem tapasztalunk – erre kell a fejünket felkapni.
Praktikus megközelítésben mit igényel a kamasz a szüleitől, a családtól ebben az életszakaszban? A biztonságot, a szülői szeretet, feltételezem, talán még fontosabb is számára, mint addig, amíg a szeretet magától értetődő volt számára. A kamaszkor azt is megkérdőjelezi benne, hogy egyáltalán szerethető-e? A viselkedése megváltozik, de a szeretetigénye fokozódik?
Ranschburg Jenő írja a Visszatalálunk egymáshoz? című könyvben, hogy amikor a serdülőtől azt halljuk, hogy „engem nem értenek meg!”, azt vegyük jó jelnek: azt jelenti, hogy megjelent a vágy arra, hogy megértsék! Fontos, hogy ott legyünk, amikor a kamasz elkezdi felénk nyújtogatni a csápjait, hogy ott legyen a szülői kéz – mert ha nincs ott, a gyerek visszahúzódik, és a kapcsolat nagyon el tud romlani… Ez egy megszívlelendő gondolat. Azt is szoktam mondani a szülőknek, hogy ha szeretnék magabiztos, tudatos, saját határaival és képességeivel békében lévő felnőttként látni a gyereküket, az a feladatuk, hogy „megtartsák a teret” a gyerek körül – azaz próbálják meg a határok és korlátok rugalmas alakításával és kellő mozgástér meghagyásával engedni, hogy a gyerek próbálgathassa magát. Egy kamasznak nem csak azért van szüksége – hangsúlyozom még egyszer: rugalmas – határokra, hogy ne kerüljön bajba, vagy hogy biztonságban maradjon, hanem hogy legyen mit átlépni. Kipróbálni a határátlépések következményeit. A saját maga hatását a felnőtt világra. Ebben a korban a legjobb és legbiztonságosabb felület erre a szülő – hiszen jó esetben őt nem veszítheti el a gyerek, hát épp ezért őt fogja kihívni… Ha azonban sosem húzunk határokat, akkor megeshet, hogy addig megy, amíg bele nem ütközik más – külső – határba, ami végső esetben a törvény lesz…
Jellemző lehet, hogy a szülők indulatosan reagálják le kamasz furcsa, megváltozott viselkedését. Esetleg hibáztatják, felelősségre vonják. Ez is egyfajta megküzdési mód…?
Mivel az indulat és a türelmetlenség nagyon is emberi reakció, tételezzük fel, hogy a szülő is emberből van – hát vannak körülötte is konfliktusok. A gyerek a bocsánatkérést is és a konfliktuskezelést is a családban tanulja. Nem a hegyibeszédekből, hanem mintakövetéssel. Hozzáteszem persze azt is, hogy stresszhelyzetben – akár mint most, a karantén időszakában – még egy felnőtt is hozhat korábbi, már megfejlődött konfliktuskezelési stratégiákat (erre a különösen szép „regresszió” kifejezést használja a szakmánk tudományos nyelve). Ez azt jelenti, hogy új és szokatlan helyzetekben korábbi megküzdéseket kezdek alkalmazni az érettebbek helyett. Például ha korábban gondom volt a felelősségvállalással, megtörténhet, hogy krízisben „lefagynak” az érett, felnőtt, önreflektív stratégiáim, és elkezdek másokat kritizálni, hibáztatni a helyzetemért… De regresszív válasz lehet az is, hogy a karanténban sokkal többet eszem vagy iszom… Kontrollvesztett állapotban megpróbálunk olyan dolgokhoz nyúlni, amit kontrollálni tudunk. Mondok egy példát: van egy kliensem, aki kamaszként evészavarral küzdött. Akkor a terápiában megértette, hogy az evés volt számára az a terület, amit kontrollálni tudott – és most, ha nem is patológiás mértékben, de egyfajta meghaladott megküzdési módként felerősödött ez a minta nála – azaz elkezdett sokat foglalkozni azzal, hogy mennyit, mikor, hogyan eszik – mert ezt kontroll alatt tudja tartani, a vírussal ellentétben. A korábbi terápiás munka, megértés és önreflexió teszi lehetővé számára, hogy erre rálásson, és ne csússzon vissza teljesen ebbe a korábbi „üzemmódba”.
Gyerekeknél is előfordulhat a regresszió… Ilyen amikor egy szobatiszta gyermek újra bepisil vagy egy kisiskolás bújósabb lesz. Hogyan reagáljon ezekre a szülő?
Érdemes a nem patológiás regressziós igényeket kielégíteni, teret adni nekik, hiszen ezek segítik a gyereket. A „kisbaba vagyok”, „ringass engem”, „cumisüvegből akarok inni” stb. kifejeződése, vagy az anyába kapaszkodás, a gyakori sírás, vagy épp az általános nyugtalanság is ilyen jel lehet. Ez azonban önmagában egyáltalán nem baj – időnként megnyugtató tud lenni annak a tudata, hogy „elengedhetjük magunkat” – a gyerekeknél ez az alkalmazkodást szolgálja. Ha ez nem alkalomszerű, a szükséglet kielégítésével nem oldódik a gyermekben a feszültség, vagy hosszú időre benne marad a regresszióban, akkor érdemes gyermekpszichológussal konzultálni.
Nyitókép: SplitShire, Pixabay
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
