Karácsonyi varázslat. Gyermekként kijárt nekünk a csoda
//Kiskoromban a karácsony teli volt varázslattal.
Akárhogy próbáltam kilesni a Jézuskát, később gyanakvó tekintettel követve szüleim minden lépését is, valahogy mindig úgy történt, hogy odavarázsolódott a csillogó-villogó karácsonyfa, csengő csilingelt…
Délután valamelyik tettrekész nagymama felnyalábolt bennünket, és elmentünk sétálni. Nézegettünk be az ablakokon, lestük, hogy járt már a Jézuska, hol csillognak a karácsonyi fények. És mire hazaértünk, érdekes módon nálunk is megtörtént a látogatás. Hiába láttuk a boltokban és a tereken a tarka-barka díszeket és a glédába állított fenyőfákat (kisváros, nyolcvanas évek legeleje, nem egy mai budapesti plázaélmény, de azért leleplező), a karácsonyfa, az más volt! Azt a Jézuska hozta.
Nem volt két egyforma karácsony
Az egyik évben a túl száraz fatörzs lángra kapott a gyertyáktól. (Akkor tértünk át a villanyégőkre…) Apánk felhajigált bennünket az emeletes ágy tetejére, mi, gyerekek, páholyból néztük, ahogy szüleink oltották a tüzet. Ők nem így emlékeznek, de nekem hatalmas buli volt, izgalom, és csodagyönyörű, kivételes látvány! Ilyen karácsonyi fény nem jut mindenkinek!
Koraérett gyerekként elég hamar kiderítettem, hogy is van valójában ez a Jézuskadolog a fával meg az ajándékokkal. Mentem is nagy mellénnyel Anyuhoz, hogy bibibí, én tudom ám a frankót! Imádtam „nagylány” lenni, az mindig pluszpontot ért. Most viszont, vállonveregetés helyett csak annyi volt a válasz: „na, és most jó neked?”. Továbbá megkért – nem utasított, talán először, hanem megkért, mint egy felnőttet , hogy ezt ne mondjam el az öcséimnek, mert ők még „kicsik”.
Mivel annyira szerettem „nagy” lenni a „kicsik” között, belementem, és befogtam a számat. Így nekik egy kicsivel tovább tartott a varázslatok kora.
Gyermekként kijárt nekünk a csoda. Felnőtt fejjel már megdolgozunk érte, de csak a saját elhatározásunkon múlik, hogy átengedjük-e magunkat az elvarázsolódásnak. Anyánk nem szereti a fadíszítést, ő a kész karácsonyfát szereti meglátni. Így, amíg ő a konyhában tevékenykedik, a „gyerekek” díszítenek, és ő megkapja a csodát. Én ugyan magam díszítem a fát, de aztán leülök elé a földre, és leporolva a „gyermeki szememet”, azzal nézem. És nem a fenyőt látom, és nem a díszeket.
Karácsonyfát látok, az ünnep ragyogó szimbólumát. S tudom, mint tán semmi mást ilyen biztosan, hogy a Jézuska hozta.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
