Kincses

Kincses Simon László novella fény ablak

Gyönyörű őszi vasárnap délután volt. Csendes, langyos, opálos fényű, a nap átragyogott a vadgesztenyefák sárguló lombjain, és a levelek élén tűzfényű kontúrt rajzolt. Varázslatosak, gondoltam elégedetten. Nincs egy hete, hogy ordítottam értük, mert valami hülye egy sohasem lesz, de főleg biztos, hogy nem úgy lesz fejlesztés miatt legelőször is ki akarta vágatni őket. Naná, hogy most hálásak nekem.

A méter vastag, falak óvta ablakmélyedésben ültem, és bámészkodtam. Épp lezúdult a látogatók rohama, a betegek fáradtan ágyaikban pihegtek. Csend volt és nyugalom. Majd holnap reggel jönnek a nővérek, és összeszedik az éjjeli szekrényekbe, ablaktáblák közé pakolt rántott húsokat, tudj’ Isten, hogyan elkészített csirkecombokat, más ételeket. A kórház disznói, és a főnökünk, Kálmán, boldogan elcsámcsognak rajta egy ideig. Az ilyen csendes pillanatokra mondja a főorvos úr: valamikor a betegeinknek is meg kell gyógyulniuk, nem igaz? Mikor kezeljük őket, nyilván nem érnek rá.

Innen épp ráláttam a falumbéli öregre. Néha csendesen, néha zajosabban agonizált, visszavonhatatlanul megkezdte a kiiratkozást ebből az életből.

– Fedezékbe! Dekung! – próbálta ordítani, de csak szándéka szerint, mert a hangja rekedt suttogás volt inkább. Élete filmje Doberdónál vagy Voronyezsnél pereghetett, megharcolta mindkettőt. – A Zsemlét nem adom! A Zsemlét ne vigyék… Nem lesz tej a gyerekeknek! – hörögte elhalóan. Ez meg már a kollektivizálás. Zsemle a tehenük neve lehetett.

A folyosón feltűnt egy eltévedt nő. Lépteit elnyújtotta, igyekezvén, hogy tűsarka ne kopogjon. Mint aki lopni megy – gondoltam, nem is sejtve még, mennyire ráhibáztam. Engem nem látott, én viszont… Bár sose láttam volna! Beosont a négyesbe, az öreghez. Nem a lánya lehetett, a menye inkább – sehogy se volt ismerős. A táskájából kis ollót vett elő, és levágta a haldokló nyakában lógó bőrszíjat, amint egy kis zacskó fityegett. Körbevizslatott, a táskájába nyomta, és kiiszkolt a folyosóra. A tűsarka már elégedetten, magabiztosan kopogott. Jó lett volna látni, ahogy bokái megbicsaklanak a teher alatt, de nem.

Lekászálódtam és odaléptem az öreghez. A feje kissé félrebillent, arca mellett bal oldalt kis tócsa volt a párnán. A jobb oldalon a könny összegyűlt, immár örökre kihunyt szeme gödrében.

A világ, ez a csendes őszi ragyogás, zaj és por nélkül, hangtalanul omlott össze bennem.

 

Írta: Simon László. Megjelent az Álmok völgye – Kilátás a hegyről c. novelláskötetben

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

17 + 3 =

hirdetés