Kincsként őrzött kacatok, avagy a tárgyakhoz való ragaszkodás érzelmi terhe

Bob Eckstein New York-i karikaturista rajza időről időre feltűnik a Facebook hírfolyamomban, már magyar felirattal is terjed. Egy járókeretre támaszkodó idős ember szemléli felnőtt fia társaságában a kerti tárolót, amiből majd’ kiömlik a sok holmi. A bácsi emelkedetten, egyben meghatottan azt mondja a fiának:

„Egy napon ez mind a tiéd lesz, fiam!” 

Játsszunk kicsit a gondolattal:

Mit éreznél, ha az apa helyében lennél?

Mit éreznél, ha a fia helyében lennél?

Nagy valószínűség szerint nehéz lenne az érzelmek halmazában közös pontokat találni, az élettől való búcsúzás fájdalmán kívül. Az apa nyilvánvalóan úgy hiszi, hogy csodálatos örökséget hagy a fiára, évtizedeken át gondosan megőrzött (megunt, feleslegessé vált vagy innen-onnan összegyűjtögetett) tárgyak formájában. A fiú pedig – amellett, hogy igyekszik tiszteletben tartani az apja érzéseit és a gyűjtőszenvedélyét -, idejekorán átérezheti, hogy az édesapja távozása után nemcsak a búcsúzás lelki terhével kell majd megküzdenie, hanem a rengeteg holmival is. 

A kép önreflexióra is késztet. Vajon mi mit hagyunk magunk után? Foglalkoztat-e bennünket (legalább néha) ez a gondolat?

Kényes téma ezzel a családban előhozakodni, például a szeretteinket azzal szembesíteni, hogy mindazon (mások számára kacatnak számító) tárgy, melyet az évek során összegyűjtöttek, a hozzátartozóknak majd komoly feladatot fog jelenteni. Jobb magunkból kiindulni: mi mit hagyunk magunk után? 

A minimalizmus legfőbb vonzereje számomra az a fegyelmezettség, ami arra irányul, hogy minden felesleges tárgytól tehermentesítsük a környezetünket. A minimalizmus túlmutat önmagán, mélyebb értelme és célja van: ne konténernyi kacat formájában hagyjunk nyomot magunk után! Ehhez tudatosság és elszántság kell – vagyis fegyelem.

Nem mindenki érez rá azonnal a minimalizmus erejére; sokunk számára a minimalizmus csak egy trendi irányzat, nem pedig szemlélet és életforma. A jó hír, hogy meg lehet szeretni, rá lehet érezni – a legjobb, ha belső késztetésre hallgatva indul el az ember ezen az úton. Ha a saját környezetemben körülnézek, azt kell mondjam, nem minimalizmusra lettünk szocializálva. Az én nagyszüleim is gondos gyűjtögetők voltak; arra neveltek, hogy sem ételt, sem tárgyakat nem dobunk ki, mert „egyszer majd jól lesznek valamire…” Persze ritkán lettek jók bármire. Hatalmas élmény volt, amikor gyerekként a padláson felleltem egy nagy doboznyi gombgyűjteményt, mindenféle gombbal! A nagyanyám sosem használta fel őket, csak gyűjtögette egy darabig, aztán a padlásra került, nyilván azért, hogy a lakótérben maradjon hely a többi gyűjteménynek. Nagyszüleim, szüleim az iratokkal, mindenféle hivatalos papírokkal is ilyen ragaszkodó viszonyban voltak; gondosan gyűjtögették a csekkeket is, némelyikről már rég lekopott a festék, mégis maradtak a dobozban!

Bizonyos fokig örököltem tőlük az elraktározási hajlamot, de az elhatározás már rég megérett bennem: minden feleslegtől megválok. (A költözés kiváló apropó selejtezéshez, de hát nem mindenki költözik rendszeresen.)

Nehéz nekilátni, rengeteg időt, energiát felemészt a lomtalanítás. Nem egynapos feladat. Bár az lenne! Az már azt jelentené, hogy minden évtizedek alatt felhalmozott felesleget kisöpörtem. Nemcsak fizikai értelemben munkás a rendrakás, a kacatkisöprés. Igazi emlék(tor)túra; a tárgyak, az iratok nem csak kellemes emlékeket hívnak elő. Komolyan megdöbbentem például a 25 (!) éves bérpapírok láttán, nem emlékeztem már arra, hogy pályakezdőként mennyit kerestem, de ezek a dokumentumok felidézték a munkahelyi légkört is, és azokat a kollégákat is, akik már nincsenek közöttünk. És ez csak egy példa – egy alapos selejtezés kiadós belső nagytakarítás is egyben. Ezért is megterhelő.

Komoly újsággyűjteményem van. (Szakmai ártalom, fogjuk rá. Mentségemre szóljon, hogy három éves koromban kezdtem a gyűjtögetést, amikor még olvasni sem tudtam…) Elkezdtem ezekhez óvatosan hozzányúlni, fiamék iskolai papírgyűjtése megadta hozzá a kezdőlöketet. A könyvekkel is jóban vagyok, és már kezdek eljutni a belátásig: meg kell az állományt ritkítani! Mert amit húsz éve jó könyvnek tartottam, azt ma már nem feltétlenül olvasnám el. Legalább ötszáz könyvet „kinőttem”, most már csak helyfoglalók.

A legnehezebb a gyerekek emlékeit szelektálni. Az első firkákat, rajzokat, regénykezdeményeket. Hogy tudnám kidobni például „Az ősemberek történetje” c. írásművet, amit a fiam 2. osztályosként alkotott? (Három oldalas, szellős történet lett, Erika írógépen pötyögte be…) Ismerősöm szerint minden papíralapú emléket digitalizálni kellene…ehhez még nem vagyok elég minimalista vagy „korszerű”.

És persze vannak nyomasztó dobozok is, melyeket az ember nem is nagyon akar megpiszkálni. Ezek kibontásához, átnézéséhez csend kell és megfelelő alkalom. Szülők, nagyszülők megmaradt hivatalos iratait, arcképes okmányait, kézzel írt leveleit rejtik… Ezek nem kacatok. Lehetetlenség megválni tőlük.

Egy szó mint száz: a porfogó tárgyak, haszontalan gyűjtemények felszámolása nem tréfadolog. Komoly szembesítéssel kezdődik. A tárgyakhoz való ragaszkodás komoly érzelmi teher. A lomtalanítás nem csak a fizikai teret tisztítja, szabadítja fel. Időről időre tegyük fel a kérdést magunknak: mit hagyunk magunk után? Mihez ragaszkodunk feleslegesen? 

 

– Ymon

Nyitókép: Alexander/Pixabay

 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

három − 2 =

hirdetés