Kinek jár tisztelet? Néhány hétköznapi példa arra, hányféle módon tudunk fölényeskedni másokkal
A másoktól elvárt, megkövetelt tisztelet kérdéskörét több cikkben taglaltuk korábban, más-más aspektus szerint.
Kinek jár tisztelet?
A kérdés már önmagában is félrevezető. Címkézhetünk bárkit is ilyen alapon? Neki jár, neki nem. Őt tisztelni KELL, őt nem feltétlenül, mert nem fűződik hozzá érdekünk vagy mert épp tőle várjuk azt, hogy bennünket tiszteljen…vagyis elhelyezzük valamiféle értéktartományban, ranglétrán. Ez már önmagában címkézés, erősebb szóval: diszkrimináció.
Nem szép dolog címkézni másokat, de hiába gondoljuk így sokan, mást látunk, tapasztalatunk a való világban. Márai Sándortól származik az alábbi gondolat:
Egy embernek egyféle rangja van csak: a jelleme.
A jellem nem feltétlenül rezonál titulusokkal, társadalmi szerepekkel – ezek lehetnek jellemformálóak, vagy jellemből fakadóak, de nem kezelhetők egyenes következményként. A jellem nem feltétlenül fedi le azt, amit az illetőről tudunk, látunk. Tele vagyunk sztereotípiával: „A rangot tisztelni kell.” „Az életkort tisztelni kell.” „A teljesítményt illik tisztelni.” „A siker tiszteletet ébreszt.” Sőt, a szépséggel is ki lehet vívni elismerést, kvázi tiszteletet. Ezek „csak” sztereotípiák – mi van azokkal, akik nem tartoznak semmelyik körbe? Mert bizonyára vannak emberek, akik így érzik… Nem sikeresek, nincs társadalmi rangjuk, nem mernének benevezni egy szépségversenyre… Tiszteljük a felettesünket, mert tőle függ az egzisztenciánk, de a kollégákkal hatalmi harcot folytatunk? Tiszteljük a sikert, mert befolyást látunk mögötte. Játszunk, helyezkedünk. Ördögi „tiszteletkörök”.
Nem köszönök előre egy kollégának, csak azért, mert később állt munkába adott munkahelyen? Sőt, a köszönését sem viszonzom? Ezek a „nüansznyi” játszmák ráadásul sokszor nem is szúrnak szemet, de jó kiindulópontja lehet egy „mérgezett” munkakapcsolatnak. Vagy vegyünk egy másik esetet: a buszsofőr, aki az utasok szolgálatában áll, nyilván nem veszi zokon, ha fel- és leszálláskor köszönéssel üdvözlik. Hozzáadunk valami apró pluszt a napjához, ami nekünk nem kerül semmibe. De a buszsofőrök – főleg forgalmas nagyvárosokban – úgy dolgoznak, mintha a kedves utasok számára láthatatlanok lennének. Miféle hatásokat engedünk szabadjára, amikor a csemegepultost köszönés nélkül felszólítjuk: „adjon már 10 deka parizert!”. Mit üzenünk azzal, amikor a gyerekünk iskolatársa vagy szülei mellett akár csak egy szolid fejbólintás nélkül elhaladunk…? Milyen alapon vesszük semmibe – ha nem szolgáltatott erre a „büntető némaságra” okot -, egyáltalán, tisztában vagyunk-e azzal, hogy ezzel a magatartással a gyereket és a szülőt is semmibe vesszük? Ezek nyilván az illem – illembéli hiányosságok – kérdéskörét is feszegetik, de inkább arról szólnak, hogy hányféle módon tudunk uralni – degradálni – másokat. Egyik sem ritka jelenség a fent említettek közül és a sor hosszan folytatható lenne.
Egy szó, mint száz: a mindennapos tiszteletleckéket illetően meglehetősen csehül állunk. A tisztelet, amit rejtett vagy társadalmilag rögzült érdek diktál: hamis. Nem egyéb, mint érdekvezérelt egó-dédelgetés.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
