Csak az igazság hangja maradt közöttünk. Amikor Kocsis Zoltán együtt zongorázott fiával, Krisztiánnal

A lenti szobában, ahol terjedelmesebben tartózkodik a délutáni fény, a beteg férfi fáradtan „levegőzteti” a zongorát. Bartók Szonátáját indítja el, rozsdás aortájából kikergették a csodadoktorok az ártalmakat, élet, élet, de jó is visszatérni beléd.

Ugyanebben a pillanatban a fönti szobában egy fiatal fiú, szemüveges, loboncos hajú, követni kezdi játékával a lenti Szonátát, kicsit kócosabban, kicsit erőteljesebben „énekeltetve” a hangszert, mégis hibátlanul, összeölelkezve az áradó bartóki töprengéssel.

Apa és fia játszanak, az apa mosolyogva hajlong urának, ennek a vénségesen szép zongorának, boldog, hogy ismét kifehéredett benne a csend, amit megtölthet a hangok színes rajzaival és elégedett, hogy egy pillanatra sem kell félbe hagynia a játékot és bánatos pulóverében fölcaplatni a lépcsőn, hogy kiigazítson egy ostobára sikerült futamot, hogy félbeszakítsa a fiát, félretolja annak kezét és azt mondja nagy komolyan, hogy ezt a részt itt, így kellene.

Nem kell tehát szerethető haragot ültetni a fia szívében, mert bármekkora a szeretet, a „kicsit engedj ide, majd én mutatom”, bizony az apák magabiztossága és a fiúk elkedvetlenítő szégyene.

Legközelebb már a Művészetek Palotájában, Mozart D-dúr Prágai Szimfóniáját lebegtetve jelennek meg együtt a színpadon, apa és fia. Az apa kissé sápadtabb, akár a kirakatok téli délutánokon, a metszés a mellkason metsző hidegként szalad végig, miközben a hátán bátortalanul szánkózik néhány kéretlen izzadtság csepp. Ez a hívatlan meleg és hideg talán az izgalomtól van, talán a szeretettől, vagy egyszerűen csak a szeretet izgalmától.

A fiú viszont éppen az izgalom szeretetével szaladgál ujjaival a billentyűkön. Csodagyerek, mondják róla, mint az apja, ugyanazzal a hallással és végtelen memóriával. Aztán a végén, a szűnni nem akaró ovációban, amiben a szemüveges fiú esetlenül áll, összeér a két érzés, a szeretet és az izgalom, valamint a büszkeség, vagy ami még inkább katartikus lehet, egymás elismerése, tisztelete.

Akarhatna-e ennél többet egy apa, akarhatna-e ennél többet egy fiú?

Aztán már 2016 novemberében vagyunk. A fiú bánatos pulóverben ül fenti szobájában a zongora előtt, vigasztalni szeretné, „levegőztetni”, „énekeltetni” a hangszert. Bartók Szonátáját kezdi játszani, s várja szívében megszólalni a lenti zongora hangját. Nem hallja. Jön egy rész, ami a legjobban szokott sikerülni, azt most szándékosan elrontja. Nagyon. És vár. Várja a mosolygós, nagy komoly kijavítást. De nem történik semmi, csak a zongora énekel vadul és hamisan.

Nincs már többé értelme melléütni. Nincs értelme a hamisságnak. Csak az igazmondás maradt és a szeretet.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

16 − tíz =

hirdetés