„Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd.” Konfliktuskezelési kérdezz-felelek

A közelmúlt egy érdekes előadást tartogatott. Csak annyit tudtam, hogy a téma a konfliktuskezelés lesz. Hogy miről fogok beszélni, azt azonban a hallgatóság kérdései határozták meg. A teljesség igénye nélkül következzen pár érdekes kérdés és a rá adható szubjektív, de szakmai válasz.

Mely konfliktust kell komolyan venni?

A konfliktus definíciós alapon: összeegyeztethetetlennek tűnő érdekellentét két fél között. kardinális szempont a két fél milyensége, hatása és fontosságuk egymásra.
Alapkérdés: lényeges-e a másik fél az életem főbb területeinek szempontjából? Odaadni a lelki békénk egy olyan embernek, akivel, lehet az életben már többé nem találkozunk, nem érdemes. Emiatt ezt a konfliktust biztosan nem szükségszerű vérkomolyan venni.
Ellenben szükséges-e családon belüli nézeteltéréseket megvizsgálni, evidens, hogy igen, hiszen még sokszor találkozunk eztán is. A központi kérdés a lelki béke odaadásának a mértéke. Ha a villamosvezető becsukja előttünk az ajtót, akkor ne hergeljük magunkat annyira, mintha épp frontálisan belénk jöttek volna a szomszéd sávból. Magyarán ne fekete-fehérben lássuk az életet, hanem az átmeneti – jó értelemben vett – szürkét is használva.

Miért nem lehet minden problémát pusztán kommunikációval megoldani?

Azért, mert elektromos tüzet sem lehet vízzel oldani. Valamire megoldás, gyógyír a kommunikáció, valamire egészen egyszerűen nem az. Ne essünk abba a hibába, amit Maslow így fogalmazott meg:

„Ha a kalapács az egyetlen szerszámod, mindent szögnek nézel.”

Miért vagyok én ilyen, hogy túlaggódom a dolgokat?

A miért kérdések sok veszélyt hordoznak. Feltételezzük, ha meglesz a válasz, meglesz a megoldás is, csakhogy ez nem feltétlenül van így. Az ilyen tulajdonságok, karakterjegyek fejlődéstörténetében akadnak izgalmas pontok. Tegyük fel a kérdést: a túlaggódás miért volt adaptív (előnyös) a gyermekkori énünknek a családi és közvetlen környezetben? Azért vettük föl, azért sajátítottuk el, mert akkor a „túlélést” szolgálta, hogy jobban alkalmazkodjunk, hogy kevesebb vizet zavarjunk, hogy megússzuk anyu vagy apu haragját, hogy elébe menjünk egy-egy nagyobb bajnak. Ez akkor egy logikus válasz volt a pszichés működésünktől, de aztán az évek teltek és mára maladaptív (hátrányos) lett. Ez a logika sok esetben használható. Érdemes vizsgálódni.

Az emberek nagy többsége miért nem vállalja fel őszintén a véleményét?

A veszély észlelete nagy úr. Félünk, sokszor félünk, ez többünket hátráltat. Mint abban a poénos állásinterjú anekdotában:

– Mondana nekünk egy rossz tulajdonságot?

– Az őszinteségem.

– De asszonyom, szerintem az nem rossz tulajdonság.

– Engem egyáltalán nem érdekel, hogy maga mit gondol erről.

De ne kerüljük ki az érdemi választ. A kérdés fekete-fehérként értelmezi az őszinteség problematikáját. Ezzel szemben a helyen kérdések ezek lennének: mikor vagyok őszinte, mikor nem? Kivel szemben tudok igazi érzelmet kifejezni? Mikor blokkol le belső pszichés rendszerem, ami megakadályoz az igazság kimondására? Kiktől félek általában? Miért tőlük? Ezek a nyílt végű kifejtést hívó kérdések hamarabb elvezetnek mindannyiunkat az igazsághoz, mint az igen vagy nem megközelítések.

Hogyan viszonyuljak egy nálam jóval erősebb személyiséghez?

Tapasztalataim szerint a legtöbben úgy észleljük, egy erős személlyel szemben jóval kevesebb a mozgásterünk, mint a valóságban ténylegesen. A szubjektív benyomás szűkebb az objektív válaszlehetőségeimnél. Ebben van a kulcs. Valószínűleg nincs annyi mindennek tétje, mint azt elsőre gondoljuk. Ha képes vagyok meghatározni ilyen helyzeteket, akkor ott tét nélkül vagy kvázi kevés téttel a háttérben elkezdhetünk játszani a helyzettel. Kipróbálni szokatlan, váratlan gesztusokat, lépéseket, kommunikációs fogásokat. A lényeg a változtatni tudás, pontosabban merés. Ha azt tesszük, amit eddig, a reakciók is azok lesznek viselkedésünkre. Ezért érdemes bármiben változtatni, és tesztelni a rendszert, mi lesz más a változtatásunk után. Ahogy a mondás tartja: nem kell mindig mindent véresen komolyan venni.

Mit tegyek, hogy nyugodt tudjak maradni a vita közben?

Kezdjük egy Gandhi gondolattal: „Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd.” Az is fontos szempont, mikor észleljük egyáltalán a nyugalom csökkenését. Ha tudjuk, épp milyen valós érzés van bennünk egy vita során, könnyebben is tudunk reagálni. Azok ugyanis nem érzések, hogy furcsán, különösen, érdekesen érzem magam. Ezek csak maszatoló szavak.
Dönthetünk arról is, intrapszichésen kezelem a felgyűlt nyugtalanságot, vagy interperszonálisan. Előbbi esetében nyugtalanságunkat nem adjuk ki magunkból, belül próbáljuk azt kezelni. Utóbbi esetben a beszélgetés terébe bevonjuk az érzéseket is. Úgynevezett énérzéseket fogalmazunk meg, és a bennünk feltoluló negatív érzéseket eszközként használjuk. Ehhez persze kell egy alap bátorság, de hosszabb távon megéri.

Néhány példa:

„Észrevetted már, hogy amikor erről a témáról beszélgetünk, én mindig dühös leszek rád?”

„Te tudtad, hogy mennyire félek tőled, mikor …”

„Az előző öt percben, ne haragudj, követni sem tudtam, amiről beszéltél, mert annyira mérges vagyok még rád. Tartsuk szünetet.”

Magyarán a bennünk uralkodó érzéskavalkádból kihangosítok egyet-egyet. Az embereket hihetetlen mértékben meglepi egy-egy ilyen őszinte, nyílt megnyilvánulás. Sokszor olyan ez, mintha egy csendes tóba egy nagy sziklát vágnánk bele. Megjegyzés: az ilyen példamondatok szó szerinti átemelésével és használatával azért csak óvatosan. Érdemes adaptálni a mi stílusunkhoz ezeket és finomítani.

Mi a jó megoldás bármilyen konfliktusra?

Először egy félpoénos válasz: bármilyen. Amíg nem tisztázzuk ez milyen típusú konfliktus, általában nem fogunk találni jó megoldást. Vagyis a kérdés kicsit félrevezető.
Másodszor, amit a pszichológia nagyon sokszor hangsúlyoz, most is tegyük meg: elég jó megoldásokra van szükség, nem univerzális, mindenkor használható csodaszerekre.
Harmadszor az sem mindegy, a konfliktus viszonyszintű-e vagy tartalmi mezsgyén zajlik a felek között? Ha viszonyszintű a konfliktus már két ember között, akkor tartalmi kérdésekkel nem érdemes foglalkozni, mert mire megoldottuk, jön is a következő nézeteltérés. Negyedszer személyspecifikus megoldásokra van szükség. Egy úgynevezett aranymondat az egyik fél szájából, átlátszó, semmitmondó frázisnak tűnhet a másikéból. Specifikálnunk érdemes, míg megtaláljuk a saját konfliktuskezelési stílusunkat.

Hogyan mondjam meg XY-nak, hogy nem alkalmas a munkájára?

A nulladik lépés annak maradéktalan elhatározása, hogy ezen a napon, azon a helyszínen elmondjuk. A kérdésben van egy túláltalánosító címke: teljes alkalmatlanság. A címke helyett érdemes szétbontani példákra, helyzetekre, ami végül kiadta az összbenyomásunkat, mármint az alkalmatlanságot, de az egy következtetés, nem egy tény, így kevésbé lesz bántó a vélelmezett konfliktushelyzet.
A cselekvés ideje mikor elérkezik, az imént tett elhatározás miatt könnyebb lesz, hiszen vállaltuk, hogy belevágunk. Létezik egy indirekt technika, ami sokakat mentett már meg nehéz visszajelzések idején. Például: „Alfonz, nagy dilemmában vagyok. Nem tudom, hogy jelezzem vissza neked, hogy azt a tegnapit, azt nagyon elszúrtad. Szerinted hogyan kellene ezt elmondanom neked?” Nagyon egyszerű kis kommunikációs csavar, de mégis más kontextust ad a beszélgetésnek. Ha valakinek a személyes kommunikációs stílusához illeszthető egy ilyen típusú érveléstechnika, nagyon könnyű dolga lesz a visszajelzésekkel.

Hogyan oldható meg az, ha valaki ok nélkül támad?

Kulcskérdés, mit is értünk támadás alatt? Ennek a definíciója határozza meg a válaszlehetőségeinket. Egy dolgot azonban ne feledjünk, ha valaki megbántódik, akkor még nem biztos, hogy mi bántottuk meg. Jelentheti, de ez nem törvényszerű. Ha megsértődik egy közvetlen hozzátartozónk a családi ebédnél, akkor ez nem jelenti, hogy mi voltunk sértők. Ha ő túlérzékeny egy témában, persze minket fog okolni, és a bocsánatkérésünk követeli majd, de nem árt tisztán látni. Tehát szükségszerű tisztázni, valós támadásról van-e szó. Ez az érem egyik oldala. A másikon viszont olyan énvédelmi mechanizmusok begyakorlására van szükség, ami reflexszerűen képes lefutni, ha egy támadás valóban beindul. Tizedmásodpercek alatt nincs idő kigondolni a precíziós választ, ott cselekedni kell. Ez gyakorlással fejleszthető, akár a szó szoros, akár átvitt értelemben vett támadásról van épp szó.

Miért van az, hogy akit szeretek, arra egy adott konfliktusban inkább mindent ráhagyok, és semmiképp nem konfrontálódom?

Ez egy összetett kérdés. A saját fejlődéstörténetünkben az ilyen bonyolult működéseknél sok válasz rejlik. Valamikor a múltban vélhetően összekapcsolódott a nem konfrontálódás, mint pozitív érték a szerethetőséggel. Ha konfrontálódom, neheztelek rá, nehezményezek valamit, konfliktusba kerülünk, akkor már nem is szeretem, vagy még rosszabb: engem sem szeretnek majd. Ezt pedig nem akarom megkockáztatni, így inkább lenyelek mindent. Ez kisiskolásként működött, s látszólag megmaradhatott a szeretet közöttünk, de felnőttként már más a helyzet, s az élet egy folyamatos menekülés lesz az igazi érzések elől.

Hogyan mondjak nemet a családom tagjainak és a barátoknak, főnöknek?

Nemet mondás fejlesztésére nincs egyértelmű recept. Annyit viszont tudunk, olyan ez, mint a kommunikáció. Lehet róla elméletben beszélni, retorikai könyveket nyakló nélkül olvasni. Cselekvés és tettek nélkül mit sem ér majd. Gyakorlásra van szükség. A családtagok, barátok, főnök könnyen lehet, túl nagy falat egyszerre. Mint a síelésnél, ez a fekete pályát jelenti, tele veszéllyel és sok akadállyal. Ne ott tanuljunk meg ekézéssel lejönni. Arra megvannak a tanpályák így a nemet mondásban is keressük meg a magunk rutinterepét, ahol könnyedebben vághatunk neki a feladatnak. Például 25 deka trappista sajtot kérve legközelebb a sajtpultnál, mikor megkérdezi az eladó: 27 lett, maradhat. Vegyünk nagy levegőt és vállaljuk fel: „Nem, most kivételesen nem.” Szeretni fog az eladó? Egyáltalán nem. De egy ilyen kis nemnek nincs valódi tétje. A pszichénknek viszont ad tapasztalást: nem dőlt össze a világ színpada, mert kimondtuk a vágyott nemünket.

Mit javasolnál arra, hogy a konfliktus során ne tűnjek utálatosnak és ellenségesnek, illetve ne tegyek pikírt megjegyzéseket?

A pikírt megjegyzéseinket érdemes összeírni A-tól Z-ig. Feltehetően ezek a megjegyzések csak a jéghegy csúcsát jelentik. Itt számos nonverbális kísérő mozdulat, hangszín, hanglejtés éppúgy a történet szerves részét képezik. Egyesével érdemes haladni. Egy-egy pikírt megjegyzést vélhetően már sok százszor használtunk életünk során. Személye stílusunk részévé vált, szófordulatot képez már működésünkben. Emiatt nem lehet könnyen kigyomlálni. Alternatívák keresésére van szükség. Kedvenc pikírt megjegyzésem helyett mit mondhatnék? Egyesével haladva hosszú heteken, hónapokon keresztül lehet csak változást, változtatást elérni. (Megjegyzés: mindez azonban csak a felszín. Ez egy kommunikációs stílus megváltoztatása. A nagyobb összefüggések a mélyben rejlenek. Olyan kérdésekkel is érdemes például foglalkozni, hogy miért is van pszichés szükségem arra, hogy feltétlenül erő-nyerő pozícióban érezzem magam egy konfliktus során a másik degradáló bántásával, vagy saját sértődöttségemmel.)

Hogyan lehetnék egy kicsit rafináltabb, furfangosabb?

Egy elég pragmatikus megközelítés szerint ne találjuk ki még egyszer a kereket, azt már kitalálták előttünk. Ekképp rafináltság témában sem kell üres lappal a kezünkben szaladgálni és várni a nagy ötletet. Egyszerűen nézzük meg, mások hogyan csinálják. Vagyis ki az a példaértékű személy, akihez ebben ravaszságban egy kicsit hasonlítani szeretnénk? Nézzük meg, ő hogyan csinálja. Kérdezzük, elemezzük, próbálgassuk. A viselkedése és cselekedetei egy részét valószínűleg sosem tudjuk majd átvenni, elvégre mi nem ő vagyunk, ellenben mindig akad egy szűk keresztmetszet, ami átemelhető a mi működésünkbe.

Hogyan tudnám minél hamarabb kezelni a konfliktushelyzeteket? Mert időpocsékolásnak tartom az elhúzódó konfliktusokat.

Az idő érzékelése a kulcs a válasz megtalálásához. Mit is jelent az elhúzódó kifejezés. Ha valaki türelmetlen típus, akkor mindent csak siettetne. „De hiszen mondtam, hogy bocsánatot kérek, nem!? Akkor most miért kell még mindig ezen rugózni?” Csakhogy a megbocsátás olyan, mint az érés, nem lehet siettetni. A fejlődést esetleg, de az érést nem. Ekképp legyünk óvatosak saját türelmetlenségünkkel. Természetesen más alaphelyzet is előfordulhat. Könnyen lehet, az elhúzódás valójában már egy játszmát jelent, akkor viszont a játszmák kezelési szabályai érvényesek, nem a konfliktuskezelésé. Harmadrészt az az elhúzódó konfliktusok akkor gyakoriak még, mikor az úgynevezett tartalmi szinten meccselnek a felek, pedig már rég a kapcsolatuk egészéről kellene beszélgetniük nem a konkrét ügyekről.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

4 × 5 =

hirdetés