Miért jár köszönet? A „láthatatlan” munkákról, az otthoni „önmarketing” jelentőségéről
Április első keddje a láthatatlan munka világnapja. Láthatatlan munkának neveznek minden olyan munkát, amit a családtagok végeznek, például a háztartási munkák, a gyermek(ek)ről való gondoskodás. A világnap célja, hogy felhívja a figyelmet ezekre a tevékenységekre, és tudatosítsák mindenkiben, hogy a láthatatlan munka nagyon fontos az egész társadalom számára, akkor is, ha nem jár érte fizetés.
***
Ha vállalkozol, üzleti tevékenységet folytatsz, tökéletesen tudod, mennyire fontos a marketing. Az a bizonyos cégér, ami a jó bornak is kell. Ám a cégér nem csak a jó bornak kell… Szerintem nem múlik el úgy nap a Föld bolygó életében, hogy valahol, valaki fel ne sóhajtana: „majd ha nem leszek, majd ha nem csinálom meg, az majd feltűnik!”.
Megtörténik ez munkahelyen is, de otthon mindenképpen. Mert az ember ugye nem hirdeti fennhangon, hogy elmosogatott, kiporszívózott, főzött, takarított… De miért is?
Egyetemista koromban volt két barátnőm, akik együtt béreltek egy kis lakást. Szerencséjükre mindketten hasonlóképpen képzelték a rendet, így nem voltak konfliktusok köztük. A szobáikat maguk takarították, a közös területeket (konyha, fürdőszoba) közösen. Elmosogatták egymás tányérjait is, és egyben mosták a ruháikat. Az egyetlen különbség az volt, hogy egyikük csendben intézte, amit kellett: hol betett egy mosást, hol felmosta a közlekedőt, mikor mi adódott, másikuk viszont mindig „kihirdette”, ha csinált valamit. „Elmosogattam!” „Kimostam az összes feketét!” „Sütöttem sütit!” Kívülről nézve érdekes volt (elég sokat voltam náluk). Nem volt bántó a második lány önmarketingje, épp ez ragadott meg benne. Nem azért csinálta, hogy most ezért neki szobrot vagy házi oltárt állítsanak, hogy kifacsarjon egy „köszi”-t vagy dicséretet. Teljesen normálisan jelezte, amikor ezt vagy azt megtett. A csendesebbik lány pedig ugyanúgy elmosogatott, főzött egy nagy fazék levest, kimosta az összes fehéret stb. De maximum akkor szólt, amikor egy friss étellel elkészült. Felszínes szemlélő azt hihette volna, hogy nem csinált semmit. Pedig…
A „láthatatlan munka” sok esetben „hallhatatlan” is, mert erről mit is beszélgessünk, igaz? Pedig sokszor nem ártana – könnyen, lazán, semmit sem várva – megemlíteni családtagjainknak, hogy mit vittünk véghez. Ugyanis könnyű megszokni, hogy mindig van tiszta zokni a fiókban, mindig van ennivaló a hűtőben, netán minden este van meleg vacsora.
Ha például mindig te gondoskodsz arról, hogy mire a többiek felkelnek, készen legyen a reggeli, nem fognak elgondolkodni rajta, hogy hogyan került az étel az asztalra. Hogy még tegnap este eszedben volt, és bevásároltál. Hogy korábban keltél, és előkészítetted. Csak az tűnne fel, ha egy reggel NEM lenne ott a terülj-terülj-asztalkám. Nem vágysz dicséretre, hozsannázásra, zavarba jönnél egy „köszönöm”-től is? Ne feledd,
az elismerés, ami egy idő után bizony elkezd hiányozni, az nem dicséret. Az elismerés annyi, mint gyerekkorunkban a dolgozatunkon a „láttamozás”. Csak egy L. betű és egy szignó. És erre még annak is szüksége van, aki úgy érzi, nem kell őt dicsérgetni azért, mert teszi a dolgát. Hiszen (jó esetben) mindenki teszi a magáét. Az elismerés fontosságát akkor ismerjük fel, ha ez is elmarad.
Ha egész nap a lakást takarítottad, akkor ne mondják azt, hogy nem csináltál semmi értelmeset, miközben az eredményt meg elvárják. Ha egész nap ástad a kertet az új veteményesnek, ne jöjjön senki azzal, hogy csak levegőzgettél a langy tavaszi szellőben. Rendben, ne állítsanak márványtáblát egy maratoni mosogatásod emlékének, de igenis, ismerjék el, hogy megtetted. Erre nagy szüksége van az embernek.
Mégpedig azért, mert ez a visszajelzés a többiektől, hogy látnak, észlelik a létezésedet. Mint az Avatar című filmben a köszöntés: „látlak téged”. A „láthatatlan” munka elvégzője is láthatatlannak fogja érezni magát egy idő után. S talán nem is tudja, mi zavarja ebben. Mert kinek jutna eszébe a mosogatásból levezetni egy létfilozófiai alapkérdést? Márpedig erről van szó: ha nem kapsz visszajelzést a tetteidre, a létezésedre, az olyan, mintha nem is lennél. Ami még súlyosabb: a többiek valóban elfeledkezhetnek a létezésedről! És valóban csak akkor tűnik fel nekik a különbség, ha majd „nem leszel”.
Mindegy, mi a szokás a családban, a szokásokon bármikor lehet változtatni. Ha magától nem tűnik fel, hogy ki mit csinált, akkor hajrá önmarketing! Mesélje el este mindenki, mivel telt a napja. Ha van felület, ahol „láttamozzák” a létezésünket, az általában inspiráló. Még a leglustább láncszemnek is kedve lesz csinálni valamit, legalább azért, hogy este ő is be tudjon számolni valamiről.
Az is ki fog derülni, hogy szép csendben mindenki tett valamit a családért, a közösségért. Levitte a kutyát. Tanult két órát a töri dolgozatra. Kiteregette a ruhákat. Kicserélte a villanykörtét a fürdőszobában. Sütött piskótát. Vagy legalább rendelt pizzát mindenkinek. És növeljük a tétet: akár még meg is dicsérhetjük egymást, akár még egy-két „köszi” is elhangozhat. És holnap több kedvvel indulunk neki a napnak.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.