Megfelelés kényszer nélkül? Nem lehetetlen!

A megfelelési kényszerről sok információ jelenik meg mostanában. Minden jel arra mutat, hogy az össztársadalmi sérültség elérte azt a szintet mind létszámban, mind súlyosságban, hogy már nem fér el a szőnyeg alatt, ahová korábban pazarul be lehetett söprögetni. Régebben erre több ok miatt is mód nyílt. Csak a sztereotípiák mentén, röviden: lassabb volt az élet, lassabbak a változások, kevesebb ember élt a Földön, kevesebb ideig, kevesebben mentek egymás idegeire. Könnyebben jött a halál: háborúk, betegségek, sérülések formájában. Az ember, a maga rövidre szabott, mindenféle nagyobb hatalmaknak alávetett kis életét szépen végigharcolta, és úgy általában jóval kevesebbet foglalkozott a lelki rezdüléseivel, mint ma. Hangsúlyozom, ez rövid, sztereotipikus és általánosító megfogalmazás. Továbbá az emberiség kollektív spirituális evolúciójának fontos, kihagyhatatlan szakasza.

Ma azonban azt a kort éljük, amikor sorra előbújnak a szőnyeg alatt nagyra növekedett mindenféle szörnyek, és nem tehetjük meg, hogy nem foglalkozunk velük. Ezek egyike a megfelelési kényszer.

Szélsőséges esetben az ember teljesen aláveti magát mások akaratának, azok kényére-kedvére cselekszik, az egész élete arról szól, hogy mások tetszését elnyerje, vagy legalább neheztelésüket ne vonja a fejére. A másiknak tűnő (!) véglet az, amikor nagy hangon kijelentjük, hogy „engem MÁR nem érdekel, én MÁR nem akarok senkinek megfelelni”. Tudatjuk, hogy bevettük azt a bizonyos kapszulát, rögtön az egész üveggel.

És akár érezhetjük is így. Mert van az úgy, hogy elegünk van, de nagyon! Ekkor azonban az indulat lökött csak át a ló túlsó felére, ez az állapot nem stabil, nem hiteles, nem a sajátunk. Azok az emberek, akikbe túlságosan beégett a megfelelési kényszer, sokszor tapasztalják, hogy nem is képesek másképp viszonyulni egy másik emberhez, hiszen ezt, és csak ezt tanulták meg. Ha megjelenik a színen valaki, akkor „tudjuk meg gyorsan, mit akar, mire vágyik, mit szeretne, hogyan szeretné… Meg akar ismerni? Azt kérdezi, milyen vagyok? Ó, hát mondd, mit szeretnél, milyen legyek?”

Aztán jön az a pont, amikor főhősünk kimerül. Elege lesz. És akkor menjen ám mindenki a pokolba, de azonnal! No, nem ilyen harciasan adja elő, inkább ő maga sunnyog el, lehajtott fejjel, csendben menekülve a saját életéből. Már minden mindegy, csak hagyják békén, embert ne lásson.

A kényszer kegyetlen dolog.

A „kény” szó jelentés szempontjából legközelebbi rokona a „kéj”. Ezt nem kell magyarázni. Aztán ott van a még megmaradt „kényére-kedvére” kifejezés. Az „önkény”. A kény tehát egyoldalú, bármi áron érvényesített akarat, erőszak is akár. A kényszer nem saját, szabad döntés. Kényszer alatt valamilyen más erő hatalma érvényesül az életünkben. Látványosan külső kényszer, ha például egy sötét sikátorban kést szegeznek nekünk, s ettől hirtelen adakozni támad kedvünk a nálunk lévő értékek erejéig. Kevésbé látványos, ha belülről támad, de a kényszeres cselekedetek (például napi több tucat kézmosás) is pokollá tudják tenni az életünket.

A megfelelés más tészta.

Önmagában ugyanis az égvilágon semmi baj nincs a megfeleléssel, sőt! Megfelelni annyi, mint kielégítő feleletet adni. Nem csak mondani valamit, hanem hasznosat, értelmeset, helyeset mondani. Ami megfelelő, az alapvetően jó. Megfelelni feltételeknek, megfelelni egy helyzetben, megfelelőnek lenni… az azért nem rossz. Aki és ami „megfelel”, az elég jó.

Meg kell felelnünk egy helyzetnek, egy kapcsolatnak, egy rendszernek, ha részt akarunk venni benne. És ha akarunk, akkor megfelelni is akarunk. Ha a saját, belső vágyunk, célunk, szándékunk, akaratunk az, hogy megfeleljünk, abban semmiféle kényszer nincs. Ha elfogadjuk egy helyzet, kapcsolat, rendszer működési feltételeit, ha belátjuk, hogy másképp egyszerűen nem megy, akkor részvételi szándékunk automatikusan létrehozza a megfelelni vágyást. Nem muszájból, hanem mert mi magunk így akarjuk. Ha a helyzet elvárása egybevág azzal, amit mi magunk bele akarunk és tudunk tenni, akkor a legnagyobb örömmel dolgozunk azon, hogy megfeleljünk a feltételeknek.

Nem a megfelelést kell száműznünk az életünkből, csak a kényszert. Mert akarhatunk megfelelni kényszer nélkül is. A megfelelési kényszer ellentéte tehát nem a nagy dózisban betolt „leszarom-kapszula”. Nem is a mindenkin átgázoló, gátlástalan, klinikai szintű nárcizmus a megoldás. Ha együtt akarunk élni másokkal, vagyis nem egy lakatlan szigeten, ténylegesen egyedül, akkor a megfelelés része az életünknek. Akkor csináljuk jól, ha nem megfelelési kényszerről, hanem megfelelési vágyról beszélhetünk. Mert akkor öröm lesz megfelelni. Jobban érezzük magunkat, boldogabbak leszünk tőle. Véletlenül sem lehet összetéveszteni a kényszer kínját és a vágyott megfelelés boldogságát. Csak figyeljünk magunkra.

Nyitókép: Merra Marie, Flickr

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

18 − tizenhat =

hirdetés