Meginni, amit prédikálunk

A tanítások szerint nem túl elegáns dolog vizet prédikálni és bort inni. A következő kérdés tehát az, mit könnyebb, azt prédikálni, amit iszunk, vagy meginni azt, amit prédikálunk? Képesek vagyunk-e következetesen, minden síkon ugyanazt az üzenetet közvetíteni, azaz idegen szóval kongruensek vagyunk-e, vagy épp gondolataink, szavaink és tetteink síkján mást és mást hirdetünk önmagunkról?

Manapság a „spirituális etikett” kőkeményen megszabja, mit illendő hirdetnünk önmagunkról. Szeretetteliséget, elfogadást, megbocsátást, őszinteséget, egyenességet. Csupa szép dolgot – és csupa nagyon nehezen megvalósítható dolgot. És e nehézség miatt el is érkeztünk a kérdéshez: melyik utat válasszuk? Vállaljuk fel, hogy csak azt prédikáljuk, amit képesek vagyunk le is engedni a torkunkon? Vagy fogjuk be az orrunkat, hunyjuk be szorosan a szemünket, és nyeljük le szépen azt, amit prédikálunk?

Ezen a ponton vonják fel sokan a szemöldöküket: miért is állítom, hogy olyan nagyon nehéz megvalósítani a fent vázolt nemes eszméket, nemes viselkedést és életvitelt? Hiszen elméletben az égvilágon semmi szörnyű nincs sem a szeretetben, sem a megbocsátásban, sem az elfogadásban, sem az őszinteségben és egyenességben! Sőt, milyen csodás is lenne a világ, ha… igen, ha mindenki, de legalább azok, akik bennünket körülvesznek, így élnének. Ám a gyakorlat, a hétköznapi valóság egészen más, mint az elmélet.

Nagyon könnyű szeretni és megbocsátani, elfogadni addig…

…amíg valójában nincs mit megbocsátani és elfogadni! A gond akkor kezdődik, amikor az a másik ember, akinek irányában e szép dolgokat meg kellene valósítani, túlságosan közel kerül hozzánk, túlságosan erős hatással bír az életünkre, és e hatás adott esetben számunkra kellemetlen, fájdalmas, de legalábbis hátrányos.

Igen sok olyan mai „szentet” ismerhetünk (és nem volt ez másképp a régebbiekkel sem), akik úgy élik meg és hirdetik a megbocsátást és az elfogadást, hogy közben megtartják a kényelmes távolságot a többi embertől. Megfigyelhető, hogy egyedül élnek, netán kivonulva a városból is, akár a civilizációból is. Úgy pedig nem lehetetlen „szeretni” az egész emberiséget. Jó messzire van mindenki, aki hatással lehetne a hétköznapi életükre, így az elfogadás és a megbocsátás merőben elméleti eszme marad egy ilyen életvitelben.

Van két kedves ismerősöm. Az egyikük afféle kényszeres takarító, ahogy megitta a csésze kávét, rohan elmosogatni, eltörölni és helyére tenni a csészét. Olyan a lakása, mintha ott nem is lakna senki, még a porszemek is katonás rendben lebegnek, mivel földet érni nincs idejük, előbb levadássza őket. A másikuk úgy él, mint egy ősember (sem), morzsától a cigarettahamun keresztül a súlyosan használt zokniig minden a földre hull, és beletaposódik a szőnyegbe, ahol csendes rothadásnak indul. Átlagosan szocializált ember nem a takarítókat, hanem a katasztrófavédelmet hívná, ha meglátná a lakását. Nagyon kedvelem mindkettejüket, és semmi gondom azzal, hogy úgy élnek, ahogyan. Ám nincs is nehéz dolgom, hiszen egyikükkel sem élek egy fedél alatt, és nem is kell az ő életterükben tartózkodnom. De nem állíthatom, hogy teljes lelki békével bírnám, ha együtt kellene élnem bármelyikükkel!

Amint nem vagyunk egyedül, amint megjelenik az életünkben egy másik ember, annak a hatása mindenképpen állásfoglalásra késztet bennünket. Ha pedig ez a hatás számunkra bármilyen formában kellemetlen, a fent említett szép eszmék gyakorlati megvalósítása már nem is olyan könnyű.

És e ponton érvényessé válik a kérdés: képesek vagyunk meginni azt, amit prédikálunk, vagy azért néha „elszáll az agyunk”, és valamiféle ellenhatást fejezünk ki a nem kívánt hatással szemben? Valóban egy hangyányi kis fodrozódás sem történik a lelki békességünkben, és könnyedén ürítjük ki a szépséges eszmékkel teli poharat? Vagy inkább vegyünk vissza a prédikációból, hígítsuk élhetőre, ihatóra ahhoz, hogy képesek legyünk meginni azt, amit prédikálunk?

Úgy hiszem, többet ér a kongruencia, mint a prédikáció. Könnyebben megvalósíthatjuk az őszinteséget és az egyenességet is akkor, ha vállaljuk, picit hígabb és zavarosabb dolgot iszunk, mint a tiszta bor, hogy nem vagyunk tökéletesek, pláne nem vagyunk „szentek”. De amit vállalunk, azt tudjuk teljesíteni, és igen, meg tudjuk inni azt, amit prédikálunk.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.