Meglátni a tengert. Miért vágyódnak el örökké a férfiak?
Tengerre vágyni egy nyári hajnalon, keresztülvergődve valami könnyű párával telehintett hegyi úton, elszáradt, megbarnult örökzöldek, vadul rikítozó kabócák között, amiket a lehúzott ablakú rádió hangja sem bír elnyomni, pedig a bemondó a dallamos olasz szavakat úgy lobogtatja, mint a korai szél a sikátorokban száradó hófehér lepedőket. Mégis valahogy a neszekből, az illatokból megérezhető már, hogy közel a tenger. Sejtjük, hogy valamelyik kanyar után majd hirtelen tárul elénk az egyszeri és fölfoghatatlan látvány, amire édes borzongással vágyakoztunk.
Meglátni a tengert, tudni, hogy a következő pillanatban végigfut a gerincünkön a végtelen kékség befogadásának gyönyörűsége.
Később persze rájövünk, hogy ez a felfokozott izgalom mindig csak az első pillanatra érvényes. Ha a következő alkalommal ugyanazon a szakaszon érjük el a partot, az élmény nem több, mint a ráismerés mosolygó békessége, hogy valóban szép… de ez ismerős már. Ezért aztán, mikor csak tehetjük, mindig új utakon próbáljuk elérni a tengert.
Legközelebb inkább egy szűk mellékutat választunk, ami egy aprócska falun keresztül visz ki az öbölbe, sehol egy kiépített strand, sehol a naptej illatú zsibongó zaj, sikítozó gyerekek, kántáló ajándékárusok, csak a mélykék borzongás, ami újból végigszalad a gerincen, és csapkodni kezd a gyomrunkban, mint valami fénylő, apró hal.
Szinte belénk ég ez a pillanat, és ettől fogva, ahogy hazaérve a hétköznapokba süllyedünk, elkezdjük keresni, miként lehet ezt az érzést újra és újra fölidézni?
Hogy lehet megint megtalálni, annak a pillanatnak a gyönyörét, amiben pontosan tudjuk, hogy a következőben meglátjuk a tengert.
Hogy akarta megtalálni Arthur Rimbaud, akinek két ökle a zsebben már eszmévé rohadt, és még nem is élt, de már szinte megírta az életművét. És már csak állt a kikötőben, figyelte a párából kibukkanó hajótest nemes karcsúságát, s arra gondolt, talán Afrikában kereskedőként élhet csak át új eksztázisokat. És Ernest Hemingway, aki kiejtette a kezéből a legédesebb galambot, Gerda Tarót, akin keresztülhajtott egy lánckerék spanyol földön, a puskagolyók mennyei zenekísérete mellett, vajon mit keresett később Párizsban a felszabadítók boldog tülkölését hallgatva, fogával húzva ki a dugót a testes vörösbort bezáró palackból. És mit szeretett volna megtalálni egy pamplonai erkélyről majdnem leszédülve, whyskitől elázva, miért lelte örömét abban, hogy megvadult férfiak rohannak megvadult bikák elől és mentik az életüket, miközben a becsületüket szeretnék megmenteni.
És azok a férfiak, akiknek hajába fehér cérnákat fűzött az idő, miért szeretnék látni újból, meg újból a tengert? Lehetőleg nem ugyanott, nem ugyanabban a napszakban és nem ugyanabban a fénytörésben. Sean Penn, Amadeo Modigliani, Salvador Dalí, Johnny Depp, vagy éppen Jávor Pál, miért érezték, vagy érzik úgy, hogy az a valódi élet, ha ők maguk az állandóság, de körülöttük minden változik. És ettől a változástól lesznek mindig csibészesen szépek, szerethetően csibészek. Ahogy reagál a szemük melletti néhány apró ránc, a szájuk sarkában bujkáló mosoly az új szépségekre, a lelket csiklandozó gyönyörű változásokra.
Meglátni a tengert, meglátni az életben a tenger sós ízű illatát. Férfibánat és férfiöröm egyben. A nők jósága pedig talán nem más, mint nem észrevenni a férfiak szemében ringó távoli vizeket.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
