Megrugdosni, aki már amúgy is a földön fekszik, minimális kockázattal jár. Avagy a hibáztatás áldozatai

Áldozathibáztatásban még mindig nagyon erősek vagyunk. Akár bántalmazott, megnyomorított, megölt nőkre, gyerekekre, akár hajléktalanokra, akár csak egyszerűen szegénységbe született és minden lehetőségtől megfosztott emberekre tekintünk.

Minek ment oda? Mit tett, hogy ide jutott? Az ő hibája, aki akar, az megoldja. Na persze.

Hogy legyen alapja a folytatásnak, jöjjön a #metoo motívum. Igen, megvolt. Bántottak is. Nem kézzel, de ütöttek, lelkileg lilára voltam pofozva, nap mint nap. Aztán jött egy betegség, és kiestem az össztársadalmi pixisből. Négydiplomás, rendezett életűből lettem – egy senki. Hirtelen az egész társadalmon kívülre kerültem. A kutyát nem érdekelte, mit tudok, mire vagyok képes. Nyolcszáznegyvenhat különböző hirdetésre írtam – összesen kettő darab nemleges válasz érkezett. Személyesen is próbálkoztam – negatív. Túlkoros (elmúltam 30, hinnye, hát mit képzel az ilyen, még élni akar???), túlképzett (nem győztem letagadni az ismereteimet), ráadásul nő (vagy szült, vagy szül, vagy szülni fog, vagy nem fog, de akkor „biztosan beteg”).

Egyébként nem jöttek írásos indoklások, csak egy-két jobb lelkű HR-es súgta meg telefonba, hogy egyszerűen nem létező kategória vagyok. Hamar elfogytak a tartalékaim, és csak mások jóságán múlt, hogy volt fedél a fejem felett, és jutott mindig egy tál étel. Szerencsés vagyok, mert vannak, akik szeretnek. És amikor mindent fel akartam adni, akkor is megérkezett mindig az a pár szó, ami átsegített a kríziseken.

A betegségből kigyógyultam, talpra álltam, újra megtaláltam a helyem a világban, sőt, sokkal jobb helyet leltem, mint amiből kiszakadtam. De a hibáztatás azért engem sem került ki.

„Nem igaz, hogy nincs valami megoldás!”

„Remélem, tanultál az esetből!”

„Mi az, hogy nem bírod ki? Más is kibírja!”

„Ha meg akarnád oldani, megoldanád!”

Persze, amikor rákérdeztem, hogy – ha már ekkora okosság van ott a túloldalon – úgy mégis mit kellene csinálnom, akkor csak a maszatolás jött. „Valamit biztosan lehet….” Hosszas elemezgetés után arra jutottam, hogy

aki VALÓBAN tud megoldást, az nem maszatol, hanem segít. Ugyanis történetesen a birtokában van a „recept”. És nem csak hápog és siránkozik. Tudja, mi a megoldás, és megmutatja. Na, ebből van kevés. Két fehér holló, és csak utána jön egy ilyen.

Aki az áldozatokat hibáztatja, az vajon tisztában van vele, hogy traumatizálva, magyarul: sebzetten, esetleg diagnosztizálható mentális betegség állapotában egyáltalán mire lehet képes egy ember? Vajon valóban „magának köszönheti” csupán, hogy emberhez méltatlan állapotba került? Az, aki születésétől fogva azt tapasztalja, hogy vele mindent meg lehet csinálni, és ha kér is segítséget, elutasítják, miért hinné azt, hogy NEM ilyen a világ? Hiszen számára EZ az élet! Nem próbált, nem tapasztalt mást!

Igen, el fogja hinni, hogy így működnek a dolgok. Vagy felüti a fejét benne egy betegség, amely megfosztja a cselekvőképességétől, a tisztánlátásától (ha volt is előtte olyanja). És nincs védőháló. Nincs, aki a szárnyai alá vegye, orvoshoz vigye, ápolja, segítse. Ha voltak is körülötte, most mindenki eltűnik. Erre mi a recept?

Miért az áldozatokat hibáztatjuk? Nagyon egyszerű: gyengeségből… na jó, leírom: hitványságból! Mert azt a könnyebb! A kisebb ellenállás felé haladni nem nagy munka, a kisebbet bántani nem nehéz. Azt megrugdosni, aki már amúgy is a földön fekszik, minimális kockázattal jár.

A probléma forrásának nekimenni – na az, az valami! Az nemes harc!

Kimondani, hogy az erőszakot az erőszak elkövetője csinálja, nem a rövid szoknya vagy az alkohol. A szegénységet illetően kimondani, hogy akinek van (mert kapott, örökölt, legalább annyit, hogy el tudott startolni), az nem tudhatja, mit tenne, ha mindent elvennének tőle.

Egy drága, külföldi menedzserképzésről mesélte egy ismerősöm, jó 25-30 évvel ezelőttről, hogy az első feladat az volt, hogy mindenki tegye le a tárcáját, óráját, minden értékét, és egy szál ingben menjen ki az utcára, és szerezzen egy óra alatt 100 márkát (akkor még német márka volt, a nyugatibb fajtáról van szó). Aki ezt nem tudta teljesíteni, az nem is kezdhette el a tanfolyamot. Érdekes, hogy aki megcsinálta, abban – bár ez mellékhatás volt – soha többé nem merült fel, hogy a nyomorultakat hibáztassa azért, amivé az életük lett. Pedig ők történetesen sikeresen teljesítették a feladatot, mégis, egyetlen óra az utcán elég volt.

Vajon azok, akik a bántalmazott, számkivetett, nyomorgó embereket hibáztatják, mire jutnának egy szál ingben az utcán, biztos háttér, vagyon és kapcsolatok nélkül, egyedül, egy közönyös, sőt, gyűlölködő világban? Olyan nagyon biztos, hogy csak „nekik” kell „akarniuk”?

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2 × egy =

hirdetés