Mekkora veszteséget jelent a Facebook algoritmusának megváltoztatása?
Az nem kérdés, hogy veszteséget hoz, mint minden változás, ezt már tudjuk. A kérdés, hogy ki mit veszít és mennyit? Hiába sulykolják a „nagyon-pozitív” források, hogy az élet kaland, és élvezzük a kihívásokat, valahogy többségünk úgy van a változásokkal, hogy abból semmi jó nem származhat, nézzük csak meg gyorsan, hogy már megint mit veszítünk, már megint mitől lesz rosszabb… Nevelés, programozás, tapasztalat? Vagy ez mind? Oly mindegy; ha a tőlünk telhető őszinteséggel tekintünk a helyzetre, alig-alig találunk olyat, aki valóban kalandként tekint a változásokra, aki valóban lehetőséget lát minden új szituációban.
A Facebook algoritmusának megváltoztatása számunkra kívülről jött, és ugyanolyan „megkérdőjelezhetetlen”, felettünk álló hatalom megmozdulása, mint az időjárás. Akkor is, ha Zuckerberg is pénzből él, akkor is, ha elhisszük, hogy sok lúd disznót győz, és ha elegen protestálunk, akkor majd a mi szánk íze szerint újrarendezik a sorokat. Végül is (aki még emlékszik a Dallasra…) Bobby Ewingot is feltámasztották a nézők levelei miatt.
A privát felhasználók mindenképp veszítenek, hiszen ha valakiért, hát értük biztos, hogy nem történt a változtatás. Nagyfokú naivitás azt hinni, hogy puszta szívjóságból működtetnek egy ekkora rendszert, csak azért, hogy könnyen kapcsolatot tarthassak azokkal is, akik fontosak nekem, de nem a szomszédban laknak. (Személyes vallomás: szinte senki „fontos” nem a „szomszédságomban” lakik… sőt, csodálatos barátokat ismertem meg épp a Facebookon. De tudom, hogy ez afféle „mellékhatás”, nem hinném, hogy a rendszer létrehozóit és üzemeltetőit hangyányit is érdekelné, hogy nekem ez mennyire jó.) Nekik-nekünk tehát plusz feladat rákeresni a bennünket érdeklő barátaink eseményeire, a számunkra izgalmas tartalmakra. És megeshet, hogy kimaradunk valamiből, ami akár még fontos is lehet(ne). A legkényelmetlenebb érzés, hogy sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha…
Akik működtetik az életüket, munkájukat egy más felületen, és „csupán” eszközként használják a Facebookot, azoknak át kell rendezniük a soraikat.
Ők jórészt megfigyelő állásponton vannak, és mert „több lábon állnak”, meg fogják találni a módját annak, hogy az esetleg hátrányos hatásokat egy másik felületen kompenzálják. S tulajdonképpen örülhetnek, mert az üzletüket, munkájukat nem egy háború nullázza le, nem egy rendszerváltás teljes felfordulásában kell életben maradniuk.
Csak egy internetes felület alakul át. Egy olyan felület, ami alig tíz éve van jelen az életünkben, tehát még emlékezhetünk azokra az időkre, amikor nélküle kellett boldogulni.
Azok, akik a Facebookra építették fel az egzisztenciájukat, erre alapozták az üzletüket, itt lettek ismertek, kattintásokból (és – nem egy esetben – semmi másból) élnek, nos, ők most vakarhatják a fejüket. Ők most dolgozhatnak azon, hogy miképp játsszák ki az „új” rendszert, mivel töltsék tele az üzenőfalakat. Küzdenek is keményen, ezt láthatjuk a saját üzenőfalunkon…
S persze mi is küzdünk, privát felhasználóként vagy értéket előállító vállalkozóként: nem akarjuk a változásnak azt a részét, ami megfoszt eddigi kényelmünktől, keressük a megoldást. A józanságnak ott van helye a történetben, hogy felmérjük, mennyi energiát érdemes a változáshoz való alkalmazkodásba befektetni, és mely ponton érdemes azt mondani, mint a kaszinóban: „hölgyeim és uraim, köszönöm a játékot, további szép estét kívánok!” – s otthagyni a kártyaasztalt.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
