Mérhetetlenül kényelmes embertársainkat felcímkézni és beskatulyázni. A vélemény forrása és szabadsága
Fantasztikus olvasói kommentet találtam a minap az egyik közösségi oldalon. Írója bevallotta, hogy korábban volt egy kőkemény, megingathatatlannak hitt véleménye bizonyos „fajta” emberekről, ám az olvasott cikk felnyitotta a szemét. Rájött, hogy véleménye nem a sajátja volt, a környezetétől „tanulta”. Tervet is kovácsolt, azt írta, keresni fog az ismeretségi körében egy „olyan” embert, le fog ülni vele beszélgetni, meg fogja ismerni, és saját véleményt fog alkotni.
Akár ennyi is elég lenne a „tanmeséhez”, azonban hasznos lehet, ha egy kicsit jobban belemegyünk a jelenségbe.
Ahhoz, hogy működni tudjunk a világban, hogy elménkkel be tudjuk fogni az életben maradáshoz szükséges minden nélkülözhetetlen információt, kénytelenek vagyunk általánosítani. Lehet, hogy nem minden szürke felhőből fog eső hullani ránk, de amikor felhős az ég, biztos, ami biztos, magunkhoz vesszük az esernyőt. Lehet, hogy nem minden kutya fog ránk támadni, de – különösen, ha már gazdagabbak lettünk néhány efféle élménnyel – óvatosan közelítünk egy ismeretlen ebhez.
És lehet, hogy vannak „kivételek”, de mérhetetlenül könnyű és kényelmes embertársainkat is felcímkézni és beskatulyázni. Így születnek az „a nők…”, „a férfiak…”, „a melegek…”, „az autisták…” stb. kezdetű „nagy bölcsességek”.
Miért általánosítunk? Sokszor lustaságból! Hát nem sokkal egyszerűbb két perc alatt néhány „bölcs” mondással helyre tenni egy másik embert, mint megismerni, egyedi lényét felfedezni, és esetleg abban az – elménk számára bizonytalan – állapotban tartani, hogy ő egyedülálló kombinációja az össz-emberi tulajdonságoknak? Ez egyébként mindenkire igaz: mindannyian az emberi tulajdonságok egyéni kombinációi vagyunk. Valamilyen szinten teljesen egyformák vagyunk, s ezzel egyidejűleg teljesen különbözőek is.
Tudjuk ezt jól, de lássuk be, felfedezni, megismerni, megszeretni (vagy nem), az bizony idő- és energiaigényes, fárasztó dolog. Sokkal könnyebb gyorsan véleményezni, meg- és elítélni azt a másikat. És hogy még könnyebb legyen, a véleményünket sem kell magunknak megformálni, kapjuk készen a környezetünktől.
Nem kell ahhoz ismerni több ezer nőt/férfit, hogy legyen valami „velős” gondolatunk róluk. Nem kell ahhoz egyetlen meleg vagy autista vagy versenysportoló vagy képzőművész embert sem ismerni, hogy „pontosan tudjuk”, mifélék az „effélék”.
S ha netán az élet a közelünkbe sodor egy „effélét”, akkor már nem marad kapacitásunk arra, hogy az ő konkrét, valós lényét tekintsük, elménket kitölti a sok import-gondolat, import-vélemény, import-ítélet.
Bölcs dolog ezen változtatni.
Mindahányszor valaki más véleményét fogadjuk el, nyeljük le rágatlanul, hisszük a magunkénak, akkor bizony annak a másik embernek a szemével nézünk, az ő életét éljük, és nem a sajátunkat.
Mai korunk ezer és ezer fronton nyomja az arcunkba: éld a saját életed! Ne légy áldozata másoknak, ne hagyd, hogy rád telepedjenek, és a halálos ágyadon derüljön ki, az egész életedet mások irányították, mások formálták, te magad szinte ott sem voltál!
A saját élethez viszont a saját vélemény is hozzátartozik. Saját megélések, tapasztalatok, saját termésű gondolatok.
Nem mondom, hogy oda se figyelj másokra! Sőt! Olvass, hallgass, figyelj! Bármikor bárkitől kaphatsz olyan gondolatot, mellyel gazdagabb leszel. De mindig tudd, kié az a gondolat, az a vélemény, az az ítélet. S ha nem a tiéd, akkor vagy teremts magadnak sajátot – ez pedig „melós” dolog –, vagy vállald fel, hogy nincs véleményed. Olyat is lehet. Figyeld meg, honnan erednek a mostani, megingathatatlannak vélt gondolataid. Biztos vagy benne, hogy mind-mind jól megalapozott, saját tapasztalatból eredő, nyugodtan általánosítható vélemény?
Amikor pedig megteszed azt a lépést, amit az a bizonyos olvasó tervez, és megismersz egy „olyat”, akkor se felejtsd el, hogy nem az egész „fajtát” ismerted meg, csak egy embert, aki történetesen az adott csoportba tartozik. Ha ismersz egy meleget, akkor egy meleget ismersz, nem az összeset. Ha ismersz egy autistát, akkor egy autistát ismersz, nem az összeset. Ki fog derülni, hogy nem minden férfi „disznó” és nem minden nő műszaki antitalentum.
A Harry Potter-filmek egyikében van egy tanulságos párbeszéd, amikor a varázslónő életében először találkozik muglival (varázsolni nem tudó emberrel). Teljesen odavan az élménytől, úgy nézegeti a jóembert, mint valami különleges állatkát, és megkérdezi tőle:
„Mondja, minden mugli olyan, mint maga?” A válaszban minden benne van:
„Nem, csak én vagyok olyan, mint én”.
Nyitókép: cottonbro fotója a Pexels oldaláról
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
