Merjünk szakítani, merjük néha őszintén szeretni magunkat is
Amikor egy szokatlanul enyhe, idegesítően száraz délutáni pillanatban átfut rajtunk, hogy milyen volna nélküle, milyen volna úgy levegőt kapni, hogy vállaljuk annak a levegővételnek minden árvaságát, vagyis, amikor először gondolunk a szakításra, valójában már szakítottunk is.
A többi már egy véget nem érő tangó, aminek legnagyobb drámája, hogy egyszer csak mégis véget ér.
Ám amint a gondolat hideg pengéje végigsiklik az érzéseinkben, hiába próbáljuk elkergetni, hiába nevetünk rajta kínos ügyetlenséggel, a vas fájdalma már megtapadt bennünk, felejteni nem tudjuk, kikerülni pláne nem. Ott lesz az elkövetkezendő idők tétovaságában, a furcsa összehasonlítgatásokban egy tengerparti nyaraláson, látva más nők felszabadult jókedvét és szemük különös csillogását, és ott lesz a túl hangosan kiejtett szavakban, egy becsapott ajtóban, egy elsziszegett káromkodásban a volánhoz ülve.
Ott lesz mindenütt.
Táncolunk, tangózunk, érzékien, felelőtlenül, miközben megfogant a gondolat, hogy mással talán jobb volna a tánc, de hirtelen jön egy kis hátratánc, kínzunk és kínzatunk, húzzuk az időt, hogy soha ne érjen véget a fájdalom.
Pedig mennyivel egyszerűbb volna igazságosnak lenni magunkhoz, igazságosnak lenni máshoz, őszintének, féltőnek, mert jobban félthetnénk annak a tisztaságát, ami eddig történt, minthogy álnok, alakoskodó forgásokat erőltetünk a táncpartnerünkre. Az őszinte szó, szabaddá és emberré tesz. Emberebbé.
Merjünk szakítani, merjük néha őszintén szeretni magunkat is.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
