Merjünk szakítani, merjük néha őszintén szeretni magunkat is

Amikor egy szokatlanul enyhe, idegesítően száraz délutáni pillanatban átfut rajtunk, hogy milyen volna nélküle, milyen volna úgy levegőt kapni, hogy vállaljuk annak a levegővételnek minden árvaságát, vagyis, amikor először gondolunk a szakításra, valójában már szakítottunk is.

A többi már egy véget nem érő tangó, aminek legnagyobb drámája, hogy egyszer csak mégis véget ér.

Ám amint a gondolat hideg pengéje végigsiklik az érzéseinkben, hiába próbáljuk elkergetni, hiába nevetünk rajta kínos ügyetlenséggel, a vas fájdalma már megtapadt bennünk, felejteni nem tudjuk, kikerülni pláne nem. Ott lesz az elkövetkezendő idők tétovaságában, a furcsa összehasonlítgatásokban egy tengerparti nyaraláson, látva más nők felszabadult jókedvét és szemük különös csillogását, és ott lesz a túl hangosan kiejtett szavakban, egy becsapott ajtóban, egy elsziszegett káromkodásban a volánhoz ülve.

Ott lesz mindenütt.

Táncolunk, tangózunk, érzékien, felelőtlenül, miközben megfogant a gondolat, hogy mással talán jobb volna a tánc, de hirtelen jön egy kis hátratánc, kínzunk és kínzatunk, húzzuk az időt, hogy soha ne érjen véget a fájdalom.

Pedig mennyivel egyszerűbb volna igazságosnak lenni magunkhoz, igazságosnak lenni máshoz, őszintének, féltőnek, mert jobban félthetnénk annak a tisztaságát, ami eddig történt, minthogy álnok, alakoskodó forgásokat erőltetünk a táncpartnerünkre. Az őszinte szó, szabaddá és emberré tesz. Emberebbé.

Merjünk szakítani, merjük néha őszintén szeretni magunkat is.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

16 − 13 =

hirdetés