Mester és tanítvány. Melyiknek tartod magad?

Mester vagy tanítvány? Vagy már felismerted, hogy egyszerre mindkét szerep a tiéd?

„Kétféle ember van: az, aki két csoportra osztja az embereket, és az, aki nem.”

Az ember hajlamos kategorizálni a világon mindent. Skatulyázunk, és ami még jellemzőbb: örök érvényűnek tekintjük a besorolásokat, nem engedünk meg semmiféle kitörést a dobozokból. Ha azonban önmagunkat bezárjuk akár a „mester”, akár a „tanítvány” feliratú dobozba, sokat veszíthetünk, és sokat veszíthet a világ is.

Mi történik akkor, ha valaki csak mesternek tekinti magát?

(Igen, most jogos a kérdés, hogy mennyire valós az ő mesteri mivolta ilyen szemlélettel, de ebbe nem akarok belekötni…) Ez esetben csökken a befogadóképessége minden újdonságra. Egyfelől a saját „szakterületén” is gondolhatja úgy, hogy mindent ő tud a legjobban, és más neki semmi újat nem mondhat. Másfelől pedig, ha egy másik területtel megismerkedik, nem képes átkapcsolni „tanítvány” üzemmódba, nem tudja elfogadni, hogy egy más területen ő most kezdő.

give1A legtöbb „főállású mester” kiépít magának egy olyan világot, amelyben ő a domináns. Akkor is, ha gyógyít, segít, támogat, mégiscsak ő a „főnök”, a többiek hozzá fordulnak, rá hallgatnak. Meg sem kérdőjelezik, vissza sem kérdeznek, feltétel nélkül elfogadják, és ő ezt el is várja. Sok esetben a „mester” ebből a figyelem­energiából táplálkozik. Így, ha elveszíti – mert nem elengedi, hanem elveszíti! – domináns pozícióját, kicsúszik a talaj a lába alól. Tehát el fogja kerülni azokat a helyzeteket, ahol tanítványi szerepkörbe kerülne, ezáltal viszont megfosztja magát rengeteg új információtól, a világ számos ajándékától.

A „főállású mester” leginkább önmagának okoz veszteséget, de persze közvetetten a világnak is, hiszen nem bontakozhat ki egy olyan új területen, amelyhez túlzott „mestertudata” („amit én nem tudok, az nincs is!”) nem engedi oda.

Többen vannak azok, akik inkább a tanítványi szerepkörbe korlátozzák be magukat.

Nem arra gondolok, amikor különböző közösségi oldalakon megosztanak cukifotós instant­bölcsességeket, amelyek ugyan nem a sajátjaik, de jól hangzanak, hát továbbadják azokat. Az csak egy játék, egy divat, amit követnek. Ami viszont igazán értékes, az kinek­kinek a saját, egyedi életútján szerzett, semmihez sem hasonlítható személyes megtapasztalása.

Bárhol, bármikor, bárki adhat a másik embernek valami egyedi kincset! Bárkinek lehet olyan – saját! – gondolata, amely a másiknak segítséget jelent. Ehhez azonban a „tanítványnak” rá kell eszmélnie, hogy ő is birtokában van valami egyedi csodának, amelyet ő, és csakis ő adhat a világnak. E ponton pedig mesterré válik.

Ha alulértékeli önmagát, ha úgy gondolja: „ki vagyok én, hogy megszólaljak?”, akkor bennreked a kincse. Megfosztja a világot valami értékestől, önmagát pedig távol tartja a reális önértékeléstől, önbecsüléstől.

Aki tehát úgy érzi, inkább „mester”, tanítson! – de azért nyissa ki a szemét­fülét újabb tapasztalásokra, még ha ezekhez azon az áron jut is hozzá, hogy esetleg „professzorból” „kis elsős” szerepkörbe is kerül. Aki pedig úgy érzi, inkább tanulnivalója van, tanuljon! – de közben ismerje fel a benne rejlő egyedi megtapasztalások értékét, és nyugodtan adja át azokat a világnak. Valahol, valakinek épp arra a kincsre van szüksége.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

kettő × egy =

hirdetés