Mézes vajas kenyér

A nagy tálcán ünnepélyesen sorakoztak a mézes vajas kenyerek, egyformára vágva, ugyanolyan vékonyan megkenve aranylón, átlátszón, fénylőn ragyogva be a napközis délutánt. Ajándék volt, nevelőink és a konyhás nénik jóindulatú ragacsa, egészségünk záloga, a csendes majszolás boldog percei.

Mindezzel együtt, a mézes vajas kenyér olyan, mint egy szignál, előhívja a gyerekkort az elkopott párnák közül, akár az üveges szekrényben tárolt zöld színű likőr, amit loppal csentem el hazaérve az iskolából, és ijedten érzékeltem, hogy szájpadlásomra ragadt a titok izgalma, valami cukros, aromás zöld szédülés, riadt mámor. Vagy mint a lassan csúszó csiga nyákos fénye a füvön, a föltolt padlásablakon bezuhanó fény, ami cikázni kezd a gabona illatban. Megannyi szignál, ami előhívja azt a kort, amikor még ártatlanok voltunk és felelőtlenek.

mezesvajaskenyer11

Miért is akarunk néha bebújni a gyerekkor biztonságába? Udvaron állni a tűző napon, marokkal szedni le az akácfa édes hópelyheit és a szánkba tömni, hogy ott olvadjon el mézesen. Hallgatni bogarak némaságát, macskák sírását, várni apánkat haza, fehér, kihajtott nyakú ingben, barna pantallóban, ahogy megáll a kapuszínben, onnan néz egy kicsit, bólint, érdeklődve mosolyog, s miközben máshol járnak a gondolatai, úgy csinál, mintha odajönne hozzánk. És mégis a biztonság a bizonytalanságban, a szabadság a körbezárt udvarban, a felelőtlenség lazasága, akácvirággal a szájpadláson, a padláson bever a fény, a csiga fényes csíkot húz a fűben.

Most meg ülök egy idegen lakásban, a tányér sem az enyém, csak a kés, Belencsák, hosszú pengés, halak csillogó ékszereit lekaparó, nyulat nyúzó, elgondolkodtató, ha húrként feszül az ideg.

A kenyér a telepi boltból, kicsit hullámos, a méz valami műanyag medve fejéből csorog. Szétkenem, végigfut a kés pengéjén, ragadni kezd, beleragadok én is, nincs mozdulat már felelősség nélkül, minden lépésünk méztől ragad, minden vajas kenyér a jóindulat ragacsát hordozza, aztán mielőtt meghalunk, újból felelőtlenek lehetünk. És újból szabadok.

Mert úgy van a világ rendje, hogy a végén megint tele lesz zsibongással a mellkas, édes ízzel a száj, és megint jó lesz felébredni, még ágyban fekve kinézni az ablakon, dicsérni az urat, hogy mennyire kék odakint az ég, tudva, hogy akkor ez már csak jó nap lehet és benne mi is újra jók. Mint egykor lent a nyári udvaron, egy szál rövidnadrágban, forró homokban húzkodva meztelen talpunkat, egyik kezünkben mézes vajas kenyér, a másikban fürdőnadrág, s bevárva a régi srácokat, csak annyit kérdezni: „indulhatunk”?

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

14 − 9 =

hirdetés