„Mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk…”
KÉP ALÁ ÍRÁS
A férfi büszkesége, tudni valamit, amit csak kevesen. Megkülönböztetni magunkat egy olyan tudással, ami az éjszakai fekete széllel jött és az Isten lehelete is érződik benne. Persze mindez nem elég, naponta kell keményen munkálkodni azon, hogy a tehetség értelmet nyerjen, amúgy is a tehetség csak sorrendeket állít, tudást nem ad.
Büszkén bámulnak a kamerába a zenészek, fölszegett fejjel, tudásukat irigylik sokan bársonyos ünnepeken és olajos padlós báltermekben egyaránt. Ráadásul társ és társaság is a muzsikus, még egymásnak is. Tréfában ugyanúgy. Az olyanban is, amikor a hallgatóság észre sem veszi, hogy akkor a leggúnyosabb a prímás, amikor a legkeserűbbnek látszik, és akkor a legvidámabb, amikor együtt sír a kuncsafttal.
Különös, keserves, mégis vidám világ a zenészeké. És mindenkié, akinek aranyport szórt egy éjjel a homlokára az Isten…
Eléggé vidám a képen látható banda is. Mezítlábas, hegedűt nyüvő fiúcskák és nagyobbak, középen pedig a remekbe szabott bajuszú szaxofonos, aki lehet akár zenetanár, akár zenekarvezető is. No, de ki látott már olyan zenekart, ahol az egyik hangszer egy üveg, amiből édes muzsikával öntenek boldogságos italt a pohárba, a másik hangszer pedig egy aktatáska, gondosan a térdre szorítva, mintha úgy adná ki a legmegfelelőbb hangot?
Ámbátor miért ne lehetne? Mindent lehet, aminek a káprázatát képesek vagyunk boldogan követni és elfogadni. Legyen az egy üveg, egy aktatáska, egy hegedű, vagy éppen egy női szempár, amit most nem látunk ugyan a képen, de látjuk a zenészek arcán. Ha látni akarjuk…
Fotó: Fortepan, Poór László 1932
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
