Ha szabad vagy, az mindenképp zavarni fog valakit. Mi nem jár a szabadsággal?

Örök téma, hogy légy szabad, éld a saját életed, és egyébként is, arra van időd, amire akarod, hogy legyen. Nincs nap, hogy ne futnék bele ezekbe a jó szándékú, de kidolgozatlan gondolatokba. És néha bizony égnek áll a manikűrolló a zsebemben. Mégpedig azért, mert

nem esik elegendő szó az árnyékról, arról, hogy milyen ára van a szabadságnak, hogy mire is van ideje az embernek, és mi az, amiért hiába tartjuk a markunkat, bizony egyáltalán nem „jár” az élettől. Ha mégis megkapjuk, az bónuszcsont, köszönet és hála tárgya. De nem „jár”.

Ha szabad vagy, éled az életed, az mindenképp zavarni fog valakit.

Ha mást nem, azokat, akik örömmel szívnák a véredet, beosztanák az idődet, vagy egyszerűen, mondjuk, konkurenciát jelent nekik a te tevékenységed. Valójában soha nem élhetünk úgy, hogy azzal ne terheljünk senkit. Ha végigsétálsz egy mezőn, valamelyik fűszálra mindenképp rá kell lépned. A buszon, ahol tömeg van, te is a tömeg része vagy. Ezt el kell fogadni.

Ebből következik, hogy a szabad döntéssel és a szabad cselekvéssel nem jár a tapsvihar, és nem jár, hogy támogassanak. Senkitől nem jár a támogatás. Sem a szüleidnek, sem a párodnak, sem a gyermekednek, sem a barátaidnak nem kötelességük támogatni téged. Nem kötelességük, hogy egyetértsenek veled a célodat illetően, és nem feladatuk, hogy a saját életük területén olyan döntéseket hozzanak, amelyek téged támogató eredményeket szülnek.

Persze sok esetben megteszik. Vagy azért, mert egyetértenek veled, vagy azért, mert szeretnek, és – bár nem tetszik nekik, amit tervezel – a személyed miatt támogatnak.
Ám ez nem jár alanyi jogon.

A szülőknek az volna a kötelességük (igen, tudom, milyen kevesen képesek ezt betölteni…), hogy életképes, maga útját járó felnőttet bocsássanak útjára.

Aki, a gyermekévek kötöttségéből és eszköztelenségéből kinőve, majd szépen járja a maga útját. De egyáltalán nem kötelességük, hogy mindenhez tapsoljanak, és minden döntésük téged szolgáljon. Akármilyen is az értékrendjük, joguk van hozzá, hogy a saját értékrendjük szerint döntsenek arról, hogy óhajtanak-e támogatni bármilyen módon, vagy sem.

Ugyanígy a párod sem azért van, hogy bólogatós kiskutyaként hurrázzon, bármit is akarsz tenni, és a saját életét automatikusan alárendelje a támogatásodnak.

Társad, közös történettel. De nem attól társ, hogy a te egyéni ambícióidat szolgálja. A barátok sem attól barátok, hogy kritika nélkül, a saját életüket a háttérbe szorítva, mindenben segítsenek.

A másik oldal persze az, hogy ha bárki, hozzád közel álló, aktívan akadályozni akar, vagy épp a passzív nem-támogatása is akadályt jelent, akkor védd meg magad és a terveidet, meg a szabad, saját életedet! Ez a küzdelem része a feladatnak.

Ha a „saját életedet” akarod élni, akkor néha harcolni is kell érte. Van, hogy el kell távolodni. Van, hogy dönteni kell a „saját élet” és a jó kapcsolat között. Igen, vannak kibékíthetetlen ellentétek. De épp elég feladat lesz a tényleges harcot megharcolni a célodért, kár energiát vesztegetned arra a belső, sértett puffogásra, miszerint „neki mellettem kellene állnia”. Nem kellene. Ha melletted áll, köszönöd szépen. Ha semlegesen hátrahúzódik, akkor nem nyúlkálsz utána. Ugyanis neki is joga van dönteni a saját élete felől. Ha aktívan keresztbe akar tenni, akkor pedig harcolsz. Minden klasszikus példakép-figura életrajzában ott a harc motívuma. Ritka történet az, hogy valakinek egész életében le van terítve a vörös szőnyeg…

És az idő. Ha elköteleződtél valami mellett, az mindenképp időt fog igényelni. És ha betelt a naptárad, akkor már hiába jön egy újabb ajánlat, kérés, próbálkozás, és a rossz duma, hogy „arra van időd, amire akarod”. Mert akkor csak egy másik – szintén időigényes – tevékenység, vállalás visszamondásával tudsz újabb időt szakítani valamire. Tehát bizonyos értelemben igaz a mondás: akarnod kell. Csakhogy ez áldozattal jár. Le is kell mondani valamiről. És akik ezzel a mondással manipulálni akarnak, ezt nem szellőztetik! A bűntudatodra hajtanak. Akár az a téma, hogy van-e heti három órád edzeni, akár az, hogy van-e két órád Lujzi nénire.

Ha pedig elkötelezted magad önmagad mellett, tehát kezdjük azzal, hogy alszol eleget, nyugodtan eszel, és gondoskodsz a tested tisztán tartásáról, akkor máris nincs 24 „kiadható” órád egy nap. Ugyanígy megy az idő a fizetett munkára, a fizetetlenre, a gyerekre, a párodra, erre-arra. Ha kiderül, hogy már így is mínuszban vagy, bármilyen újabb program egyben az eddigiek közül valamelyikről való teljes vagy részleges lemondással jár. És ezt a lemondást csak te teheted meg. Mert ez viszont „jár” a szabadsághoz.

Nyitókép: Artem Beliaikin

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.