Miatta szeretem a focit

Az angolok sem lesznek világbajnokok.

– Hoznál papírzsebkendőt? – szólalt meg pár perc tüntetőleges csend után a fiam.
– Persze.

És már vittem is. Megkönnyebbülés, hogy végre megszólalt; megengedi, hogy osztozzak a fájdalmában, a papírzsebkendő csak „ürügy”. Kiestek a brazilok, az argentinok, a portugálok, és az utolsó, számára fontos csapat is elesett. A földön hasal mozdulatlanul percek óta, nem reagál vigaszra, szóra.

Nem szabad közhelyeket puffogtatnom („ilyen a sport”, „egyszer fenn, egyszer lenn”).
Nem dicsérhetem a horvátokat.
Nem mondhatom, hogy a műhisztit azonnal hagyja abba.
Nem bagatelizálhatom a helyzetet.
Biztosítanom kell arról, hogy átérzem a fájdalmát.

A vereség fájdalmas. A küzdés, a tehetség nem mindig garancia a sikerre, a jók is elbukhatnak, és ő ezt éli meg most a focin keresztül. Azt mondja dacosan, hogy a vébét ezek után már nincs miért nézni… De tudom, hogy holnap reggelre erőt vesz magán; a portugál, brazil, angol zászló helyett belga és francia zászlókat készít majd A4-es papírból, hogy azokat lobogtathassa meccsnapokon. És tudom, hogy ha a franciák gólt rúgnak, ugyanúgy fogják hallani a fiam üdvrivalgását a harmadik szomszédban is, mint eddig, ha a kedvencei brillíroztak, és ugyanúgy leugrálja a köreit a nappaliban, mint eddig, miközben fülsértő hangerővel ollézik. Én pedig arra fogok gondolni, hogy mennyire jó őt így látni. Gyerekkoromban apám miatt szerettem a focit, most a fiam miatt szeretem. Ki kell használnom az alkalmakat, mert a következő vébén már 12 éves lesz, aztán 16, 20, 24… Mire észbe kapok, már nem a nappaliban fog ollézni.

 

Szépítők Magazin (@szepitokmagazin) által megosztott bejegyzés,

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

20 + 17 =

hirdetés