Miért kellett meghalnia a teknősnek?
A közelmúlt újabb döbbenetes híre, hogy a budapesti állatkertben egy felnőtt ember kockakővel agyonütött egy görög teknőst. No persze a történet előbb kezdődött, fejtsük szépen vissza. A teknős bepiszkította a nő kezét, aki erre valószínűleg dühbe gurult, és haragjában vágott hozzá az állathoz egy követ, amelytől az olyan súlyosan megsérült, hogy iszonyatos kínokat állt ki, mire megtalálták a gondozói, és kegyes halálban részesítették (mert mi más az „elaltatás”?).
Már ez is problémás helyzet, mert lássuk be, nem akkora bűn egy kis ürülék elpottyantása, hogy azért halál járjon! (Mi ugyan hogyan reagálnánk, ha egy nálunk kétszázszor nagyobb lény felkapna és számunkra ismeretlen magasságba rántana?) Nem kellett volna felemelni az állatot. Nem kellett volna benyúlni érte, ami egyébként tilos is. Tehát a helyzetnek elő sem lett volna szabad állnia.
Ám a felnőtt (valószínűleg az átlagember értelmi képességeinek teljes birtokában lévő) ember mégis benyúlt, kiemelte a teknőst, majd súlyosan megsebesítette, ami az állatnak az életébe került. Miért? Mert ebben nőtt fel. Ó nem, nem arra gondolok, hogy náluk családi szokás kisállatokat gyilkolni, Isten őrizz! Hanem arra, hogy
mióta csak a Földön él, számos alkalommal büntetlenül áthághatta a szabályokat. Hogy ha szabályt szegett, valószínűleg sokan elintézték annyival, hogy „de hát még gyerek!”. Azt tanulta meg, hogy ezt lehet. Azt sem sikerült beépíteni a világképébe, hogy más érző lényekkel ne kegyetlenkedjen. Még az is lehet, hogy vele is kegyetlenkedtek. Azt tanulta meg, hogy ez így oké, ez a világ rendje.
Olvasom a kommenteket. Az egyik hozzászóló mesél egy családról, ahol hiába lelkes környezetvédők a szülők, és hiába járnak kirándulni, a gyerek egész kicsi kora óta „nem hagyható egyedül” kisállattal, mert „valószínű, hogy bántani fogja”. Nos, ilyen esetben szakember (pszichológus, pszichiáter) segítségére van szükség, ugyanúgy, ahogy például a 38 fokos lázat még elintézzük házilag, de 39 felett már kell az orvos.
A másik komment: „az ember sajnos pusztításra született”. A Biblia szerint történetesen éppen hogy nem. „Legyetek őrizői e Földnek.” Nem kell ahhoz kereszténynek, vagy egyáltalán, vallásosnak lenni, hogy átérezzük: nem arra való a más lények felett szerzett hatalmunk, hogy pusztítsunk magunk körül mindent és mindenkit, ami és aki gyengébb és védtelenebb.
Az egyik legabszurdabb találmánya az embernek az úgynevezett „békeharc”. Holott tudjuk, az erőszak erőszakot szül – mi mást tehetne? Ha a gyermeket nem neveljük arra (akár szaksegítséggel, ld. fentebb), hogy mire akkora lesz, hogy be tud nyúlni az állathoz, már tudja, hogy ne tegye, hogy mire fel tud emelni egy követ, már tudja, hogy azt nem dobja egy másik érző lény felé, akkor mire számítunk? Pláne, ha a gyerek maga is abúzust szenved el, és azt tanulja meg, hogy az erős leuralja a gyengét és kész. Hogy ez a világ rendje. Amíg kicsit és gyenge vagy, téged ütnek, majd ha nagy leszel, továbbadhatod a nálad kisebbnek.
Nagyon veszélyes lény az ember.
Akkor kell rá hatni, amikor még kicsi, nyitott, tanulékony. Akkor óvni, védeni a bántalmazástól, hiszen bármilyen szép prédikációnál többet ér a példamutatás. Hogy ez kemény munka? Ó, igen! De hát a kedves szülők tudnak bőven mesélni arról, hogy mennyire nem sétagalopp a gyereknevelés…
Ha azonban a mögé az álszent szlogen mögé bújunk, mi felnőttek, a felelősség elől, hogy „de hát még gyerek” (mint a tavalyi szurikátás történetben tették sokan), akkor az a gyerek szépen felnő, és úgy marad. És itt áll egy felnőtt, de legalábbis nagykorú ember, akinek most a közösségi média virtuális népe a vérét kívánja, a rendőrség elfogta, a jogszabályok szerint súlyos büntetés vár rá. És ami a legszomorúbb: kínok között elpusztult egy ártatlan görög teknős.
Egy állatkerti szurikáta halála kapcsán – tavalyi cikksorozatunk
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
