Miért merít le mások társasága? A maszkolás és a kamuflázs, mint túlélési stratégia
Mindannyian kicsit más arcunkat mutatjuk a főnökünknek, a barátainknak vagy a pénztárosnak. De mi történik akkor, ha ez a szerepjáték nem választás, hanem a túlélés záloga?
A maszkolás szóról a legtöbbünknek a szobafestéskor használt maszkolószalag, esetleg a képszerkesztő programok – például Photoshop – rétegmaszkjai ugranak be. A cél mindkettőnél ugyanaz: eltakarni valamit, amit nem akarunk látni, annak érdekében, hogy a végeredmény tökéletes legyen.
A pszichológiában a maszkolás (masking) kísértetiesen hasonló elven működik, ám itt nem festékről vagy fényképről, hanem az emberi személyiségről van szó. Lélektani megközelítésben a maszkolás egy olyan kifinomult tudattalan vagy tudatos megküzdési stratégia, amely során az illető elrejti valódi belső állapotát, impulzusait vagy neurodivergens jellemzőit, hogy megfeleljen a társadalmi elvárásoknak.
Maszkolás – kamuflázs. Melyik mit takar?
A maszkolás mellett a kamuflázs (camouflaging) is használatos fogalom a pszichológiában. A kamuflázs a maszkolás „nagytestvére”. A különbség, hogy a maszkolást gyakran konkrét tünetek elrejtésére használják, addig a kamuflázs egy átfogó gyűjtőfogalom, amely minden olyan stratégiát magában foglal, amellyel például egy neurodivergens személy (leggyakrabban autizmussal vagy ADHD-val élő személy) igyekszik „láthatatlanná válni” a többségi társadalomban.
A két megküzdési stratégia közötti különbséget az alábbi hasonlattal lehet jól érzékeltetni: ha a maszkolás csupán az álarc, akkor a kamuflázs a komplett jelmez, melynek csak egy része az álarc.
Miért viselünk álarcot?
A maszkolás nem azonos az egyszerű udvariassággal. Gyakran a túlélésről szól. Elsősorban az autizmus spektrumon élőknél és az ADHD-val diagnosztizáltaknál figyelték meg, de megjelenhet traumát átélt személyeknél vagy akár kisebbségi csoportok tagjainál stb. is.
A maszkolás célja a beilleszkedés, a megbélyegzés elkerülése. Védekező mechanizmus is lehet iskolai vagy munkahelyi zaklatás esetén. S van, hogy ez tűnik az érvényesülés egyetlen járható útjának, akár a magánéletben vagy szakmai területen (megfelelni egy rendszer merev elvárásainak).
A maszkolás rendkívül összetett „színészi munka”, folyamatos erőfeszítést igényel.
Gyerekeknél is megfigyelhető ez a jelenség. Ha autizmussal vagy ADHD-val élő gyermekről van szó, a gyerek a maszkolással gyakorlatilag folyamatosan harci készenlétben él, harcban áll önmagával. Próbál az elvárt vagy a közösségben elfogadottnak tekintett módon viselkedni, ami sok esetben óriási erőfeszítéseket igényel tőle. Például: igyekszik a másik szemébe nézni, pedig a szemkontaktus fenntartása kifejezetten kellemetlen vagy zavaró számára. Vagy „normálisnak” tűnő mimikát vesz fel, próbál idomulni, alkalmazkodni a beszélgetőpartneréhez. Nem mutatja ki, ha irritáló számára az erős fény vagy zaj, nehogy „furcsának”, „problémásnak” tűnjön stb.
A maszkolás olyan, mintha egy idegen nyelven kellene beszélned egész nap, miközben mindenki azt hiszi, ez az anyanyelved.
A folyamatos önkontroll, a késztetések elnyomása extrém kimerültséghez vezethetnek. Hosszú távon az identitásvesztés veszélye is fennáll, az illető nem tudja magát definiálni maszkolás nélkül (ki vagyok én?). Szorongás, depresszió is megjelenhet következményként.
A modern pszichológia nem a maszkolás „gyógyítását” tűzi ki elsődleges célként. A hangsúly az elfogadó társadalom megteremtésén van, s erre irányulóan az edukáció (ismeretterjesztés), a szemléletformálás és az érzékenyítés kerül fókuszba. (Komoly kihívás!)
Természetesen fontos a maszkolással élők segítése is, gyermekkorban ennek mielőbbi kiszűrése elvárható a szakemberektől (fejlesztők, gyógypedagógusok, pedagógusok, pszichológusok stb.). A diagnózis elfogadása, a sorstársakkal való kapcsolódás fontos lépés lehet az ún. „lemaszkolás” (unmasking) folyamatában. A cél, hogy az érintett megtanulja biztonságos közegben képviselni, megmutatni valódi önmagát.
A maszkolás megértése mindannyiunk felelőssége. Ha türelmesebbek vagyunk azokkal, akik nem tartják a szemkontaktust, vagy akiknek szokatlan a hanglejtése stb., egy kicsit könnyebbé tesszük számukra, hogy letegyék a nehéz, láthatatlan jelmezt.
Nyitókép: Ron Lach/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
