„Mindenkinek megvan a szeretetszükséglete, amit a családtól kellene megkapnia.” Miért teher sokaknak az ünnep? Karácsonyi interjú Zana Ágnes családterapeutával

„Ha valakinek valódi kapcsolata van a családtagjaival, ha kötödés és pozitív érzelmek vannak a generációk között, akkor mindegy, melyik napon ünnepelnek, mennyi ideig és kinél. Ha pedig nincs valódi kapcsolat, szintén lényegtelen, mikor jópofizom egy sort.” Karácsonyi interjú Zana Ágnes családterapeutával.

Sokaknak teher a karácsony. Gyakran hallani, hogy legszívesebben elutaznának ilyenkor messzire, hercehurcaként élik meg, nem is a karácsonyt várják, hanem a két ünnep közötti pihenést, amikor már nem kell menni sehova. Ha valaki így érzi, hogyan tud rajta változtatni?

Sokan valóban kaotikusnak érzik, hogy rengeteg helyre kell elmenniük, számukra ez kötelesség, és kevésbé öröm, legszívesebben bezárkóznának, és egyedül töltenék a szentestét. Túl sok az elvárás, komoly logisztikát igényel, nagyszülők, rokonok, régi és új család: kihez, hova, milyen sorrendben menjünk, erről nehéz dönteni, és mindig van sértődés. A legtöbb felnőtt valóban a pihenést várja. Én nem minősítenék semmit, mindenkinek megvannak a maga okai. Én például nagyon várom a gyerekek örömét, a fákat, a díszítést, a jó illatokat, a készülődést, ez saját élmény, de feltételezem, más is van vele így, nemcsak terhet lát a karácsonyban, hanem örömforrást is.

Talán mindenki többet vár ilyenkor? Ez a szeretet ünnepe, de leginkább azt szeretné érezni, hogy őt szeretik.

Zana Ágnes. Neményi Márton felvétele

Igen, a 24-e pedig egy verseny, ki fontos annyira, hogy vele töltsd a szentestét. Sok válási szerződésbe bele is foglalják, hol legyenek a gyerekek a szenteste. Krízishelyzetben, válófélben valóban kardinális kérdés ez, úgy gondolják, segít enyhíteni a fájdalmat. Persze ez nem így van. Arról nem is beszélve, hogy jobb lenne, ha valamilyen szinten a gyerek is beleszólhatna ebbe. Másrészről egyébként azt is tapasztalom, hogy az elváltak bizonyos szempontból felszabadulnak, éppen azért, mert nem kell azokat a mérhetetlenül fárasztó plusz köröket lefutniuk a párjuk családjánál. A gyerekek mennek, de ő békében otthon marad. Ennek van egy ilyen előnye is, amellett persze, hogy szülőként valóban a gyerekeken keresztül éljük meg a karácsonyt leginkább, ezért szomorkásabb, ha nincsenek végig velünk.

A karácsony egyfajta hierarchia, a család állapotának leképezése, a szenteste a család fő szintje, és a 26-a már a legalja.

Ezért ez önérzeti, hatalmi kérdés a családon belül. Nagyon sok önismeret és elfogadás kell ahhoz, hogy ettől eltekintsünk, és elengedjük ezeket az elvárásokat. Érdemes elgondolkodni azon, kinek miért olyan fontos ez, miért pont azon az egy estén, nem előtte és nem utána? Ez a kontrollról szól, amit ilyen módon próbálunk megragadni. De ezt nem kritikaként mondom, mert egyébként néha csak ebbe lehet kapaszkodni. Ez egy kicsit olyan, mint amikor valaki meghal, és azon vitatkoznak a családtagok, hol legyen eltemetve, és hogyan, mit mondjon a pap. Holott annak a halottnak már teljesen mindegy, ez a hozzátartozókról szól. Sokszor ennek a karácsonyi formaságokhoz való ragaszkodásnak is valamiféle veszteség, például válás az oka, vagy szerepvesztés, amikor egy anya gyerekei felnőnek és megházasodnak. Ilyenkor úgy érzi, az iránta érzett szeretet kifejeződése az, melyik nap van a karácsonyi összejövetel és nála tartják-e. Az a kérdés, hogyha nem akkor jönnek, amikor én szeretném, valóban kevésbé leszek-e szeretve? Az emberek úgy érzik, ha nem az ő akaratuk vagy javaslatuk érvényesül, akkor nem szeretik őket. Ettől félnek valójában. Ezért érzelmi zsarolás is van ilyenkor, hogyha nem akkor jöttök, amikor én szeretném, akkor már ne is gyertek, nem is kell, nem is örülök. Ezt sokszor eljátsszák az emberek egymással. Pedig a lényeg az, hogyha valakinek valódi kapcsolata van a családtagjaival, ha kötödés és pozitív érzelmek vannak a generációk között, akkor mindegy, melyik napon ünnepelnek, mennyi ideig és kinél. Ha pedig nincs valódi kapcsolat, szintén lényegtelen, mikor jópofizom egy sort. A karácsony azonban nagyon emocionális ünnep, megmozgatja az érzelmeket, nem véletlen, hogy ilyenkor nagy összeveszések és nagy kibékülések vannak. Ennek az is lehet az oka, hogy előhívja a gyerekkort, azokat az érzéseket, élményeket.

Felnőttként az ember ugyanazt a csodát hajkurássza? Szeretné azokat a gyerekkori érzéseket visszahozni?

Illatok, ízek, emlékfoszlányok, hangulatok maradnak meg, és azt igyekszünk újrateremteni.

Egyre többen kikötik, hogy a három napból egyet szeretnének otthon, a mikrocsaládban eltölteni. Gyerekkoromban azt vettem észre, hogy 24-e reggel, amikor csak így voltunk, igazán felszabadultak voltak a szüleim, este, a makrocsaládban már másként viselkedtek, velünk is. Akkor persze ezt nem fogalmaztam meg, de az éreztem, hogy reggel a legjobb.

Igen, nálunk 25-e az ilyen szent nap, amikor otthon vagyunk a gyerekekkel, és sokan kikötnek ilyen napokat. Ez azért is van, mert megváltozott az életünk, rengeteg dolgozunk, sokkal kevesebb időt töltünk együtt év közben vagy a hétköznapokon, már a hétvége is inkább egy napból áll, mint kettőből. Ezért felértékelődnek azok az időszakok, amikor hosszabban pihenni lehet, karácsonykor végre együtt lehet lenni, nyugalomban, minőségi időt töltve egymással. Régen az intimitás iránti igény is más volt. A generációk együttélésének sokféle előnye, de sokféle hátránya is volt, teljesen egyedi és családfüggő, hogy hol harmóniában, hol feszültségekkel telve, robbanásközeli állapotban éltek. Ez ma is változatos mintát mutat. Nálunk gyerekkoromban mindig volt idős családtag szenteste is, nekem gyerekként természetes volt és jó, hogy ott a nagypapám, az egyedülálló nagynéném. Ez olyan meleg érzés volt. Azt nem tudom, milyen volt ez a szüleimnek. Arra is emlékszem, hogy apukám mindig elvitt sétálni vagy szánkózni, ameddig otthon feldíszítették a fát, én pedig rettentő izgatott voltam, mert tudtam, hogy lesz valami. Erre emlékszem, a jóleső izgalomra. Ezek az érzések, intim hangulatok fontosak, ezeket kell újraélni, újrateremteni.

Kialakulnak különböző rítusok minden családban, és ahhoz kapcsolódik egy érzés. Ha a hagyományokhoz ragaszkodunk, újraéljük a hozzájuk tapadó érzelmeket is?

Igen, a rítusok iszonyú fontosak voltak mindig is, csak a modern, huszonegyedik századi létünk elengedi őket. Ez nem jó vagy rossz, csak más a társadalom. De a rítusok biztonságot adnak. Ha például meghal valaki és gyász van a családban, ezeknek megnyugtató hatása van. Ezért érdemes végiggondolni, mi az, ami fontos nekünk a karácsonyban. Az ember adjon egyet és kérjen egyet. Meg lehet mondani, hogy ez és ez nekem nagyon fontos, más dologban viszont hajlandó vagyok alkalmazkodni. Figyelni kell a szerepekre is. Mindenkinek van feladata, amiben a fontosságát éli meg, hogy anyaként vagy nagyanyaként nélkülözhetetlen vagyok, mert én készítem a legjobb bejglit vagy halászlevet, és azt kell ennie mindenkinek. Ebben érzi valaki azt, hogy pótolhatatlan a családban. Nehéz a nagyszülőknek, sokkal kevesebbet látják az unokáikat, mert messzebb laknak a fiatalok, sokat dolgoznak. Ez megkínozza őket, hogy nincs rájuk olyan módon szükség, mint régebben volt. Ma már nagyon individualisták vagyunk a gyereknevelésben, régen nem igényelték annyira a szülők, hogy minőségi időt töltsenek a gyerekeikkel, mint ma. Az ilyen együttlét szerintem nagyon jó és hasznos, csak régen nem volt így, ezért nincs rá minta. Egy mai nagyszülő esetleg valaha, szülőként a saját gyerekét sokszor hagyta a nagymamára, és most, hogy ebbe a korba ért, nem érti, vele miért nem tesznek ugyanígy.

Mindenkinek megvan a szeretetszükséglete, amit a családtól kellene megkapnia, de olyan extrém módon kevés a szabadidőnk, hogy azt lehetetlen ennyifelé osztani. Ezért leginkább azon kellene elgondolkodni, valóban szükségünk van-e annyival több pénzre. Persze, van egy szint, amikor igen, mert ki kell fizetni a gázszámlát. De sokaknak ez a plusz munkaidő már a luxusról szól valójában, a szükségleteik nem akkorák, mint amennyit költenek, és amennyit ezért dolgoznak. Ebben a tekintetben lehetnénk sokkal tudatosabbak.

Ugyanakkor azért is nagyon nehéz ez, mert mégiscsak itt van mögöttünk a szocializmus, igazából nagyon rövid ideje férhetünk hozzá szabadon a jóléthez. Van bennünk egy nagy mohóság. Most voltam Bécsben a hétvégén és megláttam a Mariahilfer Straße-t: még mindig belém nyilalt az az érzés, mint régen, amikor ez egyet jelentett a szabadsággal, és persze a hűtővel, mikróval. Ezek az érzések összefüggnek bennünk. Éppen hogy belekóstoltunk, amikor máris azt mondják, egyébként teljes joggal, engedjük el, klímakatasztrófa van, vissza kéne fogni a fogyasztásunkat. De tudatosan, nyugodtan lemondani a javakról egészen más érzés például a Skandináv országokban, ahol évszázadokon át jólétben, kiegyensúlyozottan és spórolva éltek. Karácsonykor is érezni ezt ebben a hihetetlen pazarlásban, amikor az emberek hitelt vesznek fel egy televízió kedvéért.

Olyan, mintha karácsonykor üldöznénk valami ideális képet és sokszor úgy érnek véget az ünnepek, hogy nem kaptuk meg, amit vártunk. Mi lehet ez a régen elvesztett érzés, ez a csoda?

Meg akarunk valaminek felelni, amit mi állítunk önmagunk elé. Ha én megkérdezném a családomat, hogy tényleg ragaszkodnak-e a töltött káposztához, valószínűleg azt válaszolnák, dehogy, de én mégis úgy érzem, minden évben meg kell csinálnom.

Pedig lehetünk önreflektívek, feltehetjük a kérdést, miért rohanunk, miért várunk önmaguktól sokat. Azt mindig elmondta Vekerdy, hogyha karácsony előtt a nők nem készülődnének, takarítanának és főznének annyit, akkor nem lennének idegesek és hullafáradtak szentestén, így mindenki jobban érezné magát, mint egy saját elvárásaitól kikészült anyával. Erre például igyekszem figyelni. Nem attól lesz jó az ünnep, hogy rengeteg bejgli van az asztalon, hanem attól, hogy együtt vagyunk, felszabadultan.

Közhelyesen hangzik, de mégis el kell ezt mondani, mert az ember hajlamos elfeledkezni róla. Talán a teljes elfogadást üldözzük ilyenkor. Gyerekkorban, jó esetben, meg tudjuk élni, hogy szeretnek, feltétel nélkül, hogy miattunk tesznek meg dolgokat, hogy nekünk akarnak örömet okozni. Karácsonykor talán felnőttként is ezt szeretnénk megkapni újra. Ilyenkor fontos a “mi” érzés is. Az embernek alapvetően közösségre van szüksége, nagyon rosszul tűrjük a magányt. A magányos emberek például korábban halnak, a betegek is jobban gyógyulnak, ha családban vannak. Az ember erkölcsi lény is, szükségünk van arra, hogy jónak érezzük magunkat. A legtöbb ember, ha nem pszichopata, akkor erre törekszik, és frusztrálja, ha ezt nem tudja megtenni. Ilyenkor az ember tehát szeretne jó lenni, adni, ha kicsit kérünk is, biztosan szívesen engedünk is majd. Sokan jótékonykodnak is, pedig egész évben vannak árva gyerekek és menhelyi kutyák. Az adományozás a közösség irányába egyébként hagyományosan is kapcsolódik az ünnepekhez. Régen volt idő megélni ezt az egészet, volt idő betlehemezésre, templomba menni, részt venni a közösségi rítusokon. De akkoriban teljesen más volt az életformánk, négy órakor besötétedett és a család kénytelen volt együtt lenni, nem volt tévé, telefon. Biztosan sokszor egymás agyára is mentek, de sokszor nézték a tüzet is, és beszélgettek. A téli napforduló, az évnek a vége, valami újnak az eleje, mindig az elcsendesedés ünnepe volt. Csak azóta annyira elvárás rakódott rá, hogy már nem tudunk elcsendesedni. Mindenesetre, próbáljuk meg.

Nyitókép: cottonbro, Pexels

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizennyolc + 3 =

hirdetés