Miért tisztul ilyen nehezen az emberiség?

Nemrégiben szegezték nekem a kérdést: miért megy ez ilyen lassan? Miért „tisztul” ilyen nehezen az emberiség? Miért nem tudunk máról holnapra jobbak lenni, ha egyszer a saját bőrünkön fájlalhatjuk, hogy ez így, ahogy most van, nagyon is rossz?

Miről is van szó? Csupa olyasmiről, amit mostanság hashtag-gel szokás ellátni, hogy csak kattintani kelljen: bántalmazás, testszégyenítés, bullying, felelősség-hárítás, áldozathibáztatás. Vagyis arról, ahogyan – úgy általában – bánunk egymással. Sokan, sokakkal. (Jó, tudom, te nem. És persze én sem. Így illendő gondolni, aztán majd úgyis jönnek mások, akik máshogy gondolják…)

Miért tisztul nehezen az ember? Nos, először is: beszennyeződik, korrodál a lelke ebben a világban. Ha ma megszületik egy ember, akkor „csodálatos, tiszta szívű lény”, „kiskirályfi, kishercegnő”, „egy kis csoda”, körülbelül így reagálunk. Egyrészt, mert így érezhetjük. Másrészt, mert próbálnánk csak nem így reagálni… Aztán eltelik röpke húsz… á, alig tíz év, és az ember, aki nemrég még „egy kis csoda” volt, hirtelen „rohadék”, „címeres gazember”, „szánalmas paprikajancsi”, „ócska szajha” és efféle lesz. Pusztít, rombol, könnyeket és vért hagyva maga mögött. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Van tehát valami itt a Földön, ami miatt ez a folyamat tömegesen lezajlik, szinte automatikusan. Keményen kell dolgozni azon, hogy egy-egy ember személyes életében ez NE így legyen.

Aztán ott a morfogenetikus mező, amibe beleszületünk. Ennek csupán egy (de igen fontos) vetülete a konkrét értékrend, amelyet környezetünktől elsajátítunk. Nem a prédikáció, hanem a példa hat, ezt minden szülő tudja, aki megpróbál mást inni, mint amit prédikál. Továbbá ott a teremtés három szintje: gondolat, szó , cselekedet. A gondolattal kezdődik. Úgy kezdődik, hogy „eszembe jut”. No de erre a szintre erősen hat a környezet, a morfogenetikus mező. Nem véletlen, hogy milyen gondolatok születnek és vernek mélyen gyökeret bennünk. Sokan nem jutnak el a szavak, pláne a tettek szintjére. Ám a mező energiájához szépen hozzájárulnak a kis gondolataikkal.

Miért maradnak fenn tehát a fent felsorolt minőségek ilyen erősen? Azért, mert sokak gondolatai „erőben és egészségben” tartják ezeket a minőségeket. Ha ki sem mondják, nemhogy a tettek mezejére nem lépnek, de gondolatban dédelgetik ezeket, azzal a fennmaradásukat támogatják.

Nem szoktak szeretni érte, de ilyenkor szívesen említem Hitlert. Miért juthatott akkora hatalomhoz, és követhette el mindazt, amit elkövetett? Ha egyedül lett volna az elképzeléseivel, akkor valószínűleg egy védett objektum falai között festegetett volna, szigorú felügyelet alatt, és a környezete csak vállat vont volna, amikor mondani kezdi a magáét. És akkor elmarad az a rengeteg szörnyűség, amit ma az ő nevéhez kötnek. Csakhogy nem így történt! Miért? Mert nagyon is sokaknak tetszett, amit tőle hallottak! Mert rezonált a mondanivalója azzal, amit odabent éreztek-gondoltak. Sokan, nagyon sokan.

Ugyanez történik napjaink kétes hírű szócsöveivel is. Ha nem lennének, akiknek nagyon is kényelmes, kellemes, tetszetős, amit állítanak, akkor hiába szövegelnének, a kutya meg nem ugatná őket. Mi különbözteti meg a nullánál is kevesebb „paprikajancsit” és az „isszuk minden szavát” megmondó-gurut? A figyelem, a nekik szentelt energia. Azt pedig úgy nyerhetik el, ha olyan húrokat pendítenek meg sokakban, amilyen húrok készenlétben feszülnek. Ha kellően sokan tapsolnak – valahol mélyen, önmagukban, akár tudatuk alatt –, akkor erőt kap a mondókájuk.

Nem mondhatom, hogy extrém életem volt idáig, mégis vannak saját példáim, íme néhány:

Húsz évesen, egy szétválásra megérett kapcsolatban a srác halálosan komolyan közölte velem: „úgy kellene szakítani, hogy te már utána ne lehess mással”. Tényleg így gondolta. Hogy ezt lehet.
Egy hosszabb kapcsolat vége után írásba is adta az ex (e-mailben) a következőt: „jobban viselném, ha egy üzleti úton felcsavarodnál egy fára, mint azt, hogy élsz, de nem velem”. Ő sem lépett a tettek mezejére, mint azok, akik ténylegesen megkísérlik meggyilkolni a volt partnerüket, és sokszor sikerrel is járnak. Nem, nekem nem kellett a nagykés elől futnom bele az éjszakába. De a gondolat ott volt, a szó ott volt. És sosem lehet tudni, mikor lesz belőle „több”.

Én is hallgattam, hogy csak addig marad velem, amíg meg nem haladom az ennyi meg annyi kilót. Mert inkább elválik, mert „ilyen szépnek és fiatalnak akar megőrizni az emlékeiben”. Az más kérdés, hogy kilók épp nem jöttek, de én léptem, más okból, most már úgy emlékszik rám az illető, ahogy akar.

A tisztulás tehát gondolatban kezdődik. A sajátjaink kipucolásával.

Aztán – felelős szülőként – a gondolatok tisztább verzióinak átadásával folytathatjuk, a következő generáció irányába. Jézus is hangsúlyozza, hogy a gondolatban elkövetett bűn is bűn. A tudomány már mérni és ábrázolni képes a rezgéseket, amelyeket gondolataink keltenek. A szavak tekintetében ez már régebb óta fennáll.
Meg kell tehát értenünk, amíg belül, a saját gondolatainkban nem teremtünk olyan tisztaságot, amilyenben élni szeretnénk, azt kívülről soha meg nem kapjuk. A teremtés – felelősség. Akkor is, ha nem tudjuk, hogy működik, vagy ha nem veszünk róla tudomást: a világ így működik.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.