„Mikor lesz a bajvívás? Most van!” Új világ felé, avagy a struktúra és az egyén szerepe, ereje

Nem kell ahhoz semmilyen szakma zsenijének lenni, hogy átlássuk, mennyire nem mindegy, hogy egy összetett rendszer elemei milyen struktúra mentén szerveződnek. Aki rontott már el bármit a konyhában, tapasztalta, hogy nem elég egy étel minden hozzávalóját begyűjteni, tudni kell azt is, milyen szabályok szerint, milyen sorrendben, milyen körülmények között kell azokat felhasználni, ha ehető végeredményt akarunk kapni.

Amikor például – maradva a konyhában – a megfelelő sorrendben helyezzük az edénybe a hozzávalókat, megfelelő hőmérsékleten adjuk mellé ezt, tesszük hozzá azt, nem teszünk mást, mint struktúrába szervezzük az összetevőket. Az Univerzumban mindenhol ez történik, sokkal nagyobb és sokkal kisebb léptékben egyaránt. Beláthatjuk, legkésőbb az első szénné égetett hagymakupac vagy víz tetején feleslegesen úszkáló pirospaprika felett, hogy milyen fontos a struktúra.

Ha az egyes embereket vesszük „összetevőknek”, valaha ismert társadalmi szerveződéseinket (történelem szakosok előnyben) különféle struktúráknak, két dolgot azonnal megállapíthatunk:

1.) bár az összetevők, vagyis az emberek (egyedileg, biológiailag) ugyanazok, mégis, egészen más eredmény jön ki pl. egy rabszolgatartó, egy feudális, egy diktatórikus vagy egy kommunista rendszer esetén, azaz ha a struktúra, a szervező elv eltérő, a végeredmény igen „változatos” lehet. Az ember olyan, mint a „kettes legó”, szinte bármiféle forma felépíthető belőle;

2.) a struktúra, a szervező elv hatással van az összetevőkre, a rendszer szabályai szerint elfoglalt pozíciójuk, lehetőségeik erőteljesen hatnak egyéni létezésükre, önkifejezésükre. Egy rabszolga, egy herceg, egy iparos, egy földműves, egy férfi, egy nő tényleges élet-megvalósulása igen eltérő attól függően, mit diktál és mit enged a struktúra, amelyben élnek.

Az emberiség ismert történelme során minden struktúrának jellemzője volt, hogy az „összetevők”, vagyis az emberek egy részének egyéni életére igen káros hatással voltak. Az egyének szintjén bekövetkező romlás pedig magának a rendszernek az összeomlásához vezetett, legkésőbb akkor, amikor az egyéni romlás elérte azt a mennyiséget, ahol a mennyiség minőségbe váltott, tehát már a struktúrát kezdte lebontani. Ha elég sok pici sebet ejtünk, azzal is lehet ölni, ugyebár.

Az emberben, mint egyénben, hatalmas a potenciál. Történelmünk őrzi az emlékét számos ragyogó egyénnek, de nem is kell a múltban kutakodnunk: jelenkorunkban is találkozhatunk nagyszerű emberekkel. S itt nem csak a nemzetközi hírű tudósokra, orvosokra, művészekre, segítőkre gondolok, hanem például a kedves szomszédasszonyra, aki a nagy eső előtti napon észrevette, hogy lecsúszott egy tetőcserepem, és azonnal szólt, hogy még idejében tudjak intézkedni. Vagy azokra, akik vállalják a bevásárlást, gyógyszerkiváltást, gyermek-felvigyázást és egyéb jótetteket. Összességében azokra gondolok, akik túllépnek az önfenntartási késztetések körén (azaz: nekem legyen, aztán jól van), és létezésüknek olyan módját választják, mellyel segítik, támogatják a közösség jóllétét is. Fontos hozzátennem: önmagukat sem károsítva, sőt, magukat is gyarapítva ezzel.

Amikor egy struktúra az „összetevők” károsításában eljut arra a szintre, hogy az egyéni romlás tömegesen visszahat rá, akkor az a struktúra szükségszerűen megváltozik. Lehet, hogy teljesen összeomlik, a káosz szintjéig, de az is lehet, hogy átalakul, anélkül, hogy – mint a bibliai vízözön esetében – totális megszűnés és a semmiből valami merőben új születése történne. A két véglet között a skálán milliónyi fokozat, árnyalat szerepel.

Kisebb krízisek esetén a rendszer, a struktúra megbillen, aztán visszaáll. Megint minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Amikor az egyéni szintű károsítás átlép egy bizonyos határt, a struktúra már nem maradhat fenn úgy, ahogyan addig volt. Amennyiben ez a helyzet előáll, már nincs megszokott kerékvágás, mert talán kerék sincs többé.

Mint fentebb említettem: az emberben, mint egyénben, hatalmas a potenciál. Ez meg is mutatkozik. S bizonyára nem ismeretlen a mondás: az ember egyénileg nagyon jó, nagyon bölcs, nagyon józan lehet, ám „hordába verődve” erkölcstelen, befolyásolható, megfélemlíthető, bármiféle gazságra rávehető. A „horda” a régi struktúra. Olyan régi, amilyen régre csak vissza tudunk tekinteni…

Most egy kicsit (hihetetlen, tudom, de tényleg csak iciri-piciri változás, amit épp megélünk!) visszahúzódik a „horda” szervező ereje, és előtérbe kerül az egyén. Ki-ki a maga életében megkapja a lehetőséget, hogy önmagát meghatározza, egy olyan – viszonylag új – helyzetben, amire nincs előre megírt kottája. És a régi, megszokott struktúra visszavonulása azonnal lehetőséget nyújt arra is, hogy az „összetevők” egy magasabb színvonalú struktúra mentén szerveződjenek, azaz létrejöhessen egy teljes mértékben új emberi világ.

Nagy szavak ezek? Cseppet sem. Olyan sokan, olyan régóta várnak valami naaaaagy változásra… Várakozni nagyon tudunk, mindegy, hogy várakozásunk tárgya egy következő péntek délután, egy karácsony, vagy épp egy „felemelkedés”. Fontos felismerni, s a nagy várakozás közben nem elmulasztani azt, amit a nemrég elhunyt Csukás István Süsü a sárkány című meséjében az öreg király és a kancellár között lezajló párbeszéd fejez ki a legtalálóbban:

„– Mikor lesz a bajvívás?

– Most van!”

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenhárom − tíz =

hirdetés